Az érzelmeink valósak, bár nem úgy, ahogy eddig képzeltük

Jó sokat kellett várni arra (már aki várta egyáltalán), hogy az érzelmek idegtudományi hátteréről szóló cikksorozat ötödik részével folytatódjon itt a Tudatos Vezetés blogon. Ennek több oka is volt. Egyrészt szeptember elejétől maga alá temetett a munka hóvihara, és nem nagyon volt erőm újra elmélyülni a témában, másrészt próbálkoztam azért valamennyire, de Lisa Feldman Barrett professzor How Emotions Are Made című könyvének soron következő fejezete még az eddigieknél is jobban próbára tette a felfogóképességemet. Majd most meglátod mindjárt, miért. Aki most csatlakozik be a könyv feldolgozási folyamatába, annak javaslom, hogy inkább kezdje az első cikkel, ide kattintva, és onnan haladjon lépésről lépésre idáig. Ez elsőre erős lesz az előzetes információk nélkül.

Miután minden eddigi, az érzelmek keletkezésével és jellemzőivel kapcsolatos meggyőződésünk alól kirúgta a széket a szerző, az Emotions as Social Reality című fejezetben további hiedelmeinket aprítja miszlikbe. Néhány ártatlan találós kérdéssel kezdi: Ha kidől egy fa az erdőben, és senki/semmi nincs ott, aki hallja, vajon van-e hangja? Tényleg piros-e az alma (illetve zöld vagy sárga, fajtától függően)? Bár józan eszünk azt súgja, hogy igennel válaszoljunk a kérdésekre, a tudomány azonban nemmel felelne. A fa kidőlése ugyanis nem hangot ad ki, hanem rezgést kelt a levegőben és a talajban. A (mondjuk) 600 nanométer hullámhosszú elektromágneses sugárzás pedig reflektálódik a szóban forgó gyümölcs felületéről, nem az alma inherens tulajdonsága a pirosság. Ahhoz, kapaszkodjunk meg, hogy ezt mi recsegésnek halljuk és pirosnak lássuk, kell még két másik hozzávaló. Az elsőnél nem mennék részletekbe, de a lényeg, hogy szükséges egy vevőkészülék (halló és látószerveink bonyolult struktúrája), mely az észlelést elektromos jellé alakítja az agyunk megfelelő területe számára (auditory cortex, visual cortex).

A második, hogy ne szenvedjünk tapasztalati vakságban az adott hangot vagy vizuális hatást illetően. Ugyanis, ha valaki egész életét a sivatagban töltötte, és erdőt még csak képen se látott, nem beszélve egy kidőlő fa reccsenéséről és puffanásáról, annak az ég világon nem fog semmit jelenteni a hallószerveivel érzékelt nyomásváltozás a levegőben, csak valami zaj lesz. És talán most már megértjük azt is, hogy miért kell vitatkoznunk hímnemű egyedként drága nőismerőseinkkel arról, hogy ez miért nem kib@szott rózsaszín, hanem magenta vagy pink. Tapasztalatilag vakok vagyunk sajnos, de ez nem muszáj, hogy így maradjon, megtanulhatjuk azonosítani ezeket az árnyalatokat férfiként is. Garantálom, hogy akik a divatiparban dolgoznak srácok, vagy épp grafikusok, kristálytisztán látják a különbséget. A pirosság érzékeléséhez tehát szükségünk van a “piros” színre, mint mentális konstruktum. És ezt nem az anyatejjel szívjuk magunkba, hanem a társas környezetből tanuljuk meg, mint oly sok mindent (Pici fiam, add ide a piros labdát! Nem nem, az a zöld, a másikat!). Pápua Új-Guineán amúgy ugyanezt a 600 nanométeres pirosat barnás színnek kategorizálják. Úgyhogy a színek valósak, de szociális értelemben azok, mivel a mi kultúránkban egyetértünk abban jó sokan, hogy az adott hullámhossznak hupikéktörpikék színe van, és ezt a tudományunkat tovább hagyományozzuk utódainknak tanítás révén (hogy élnének túl a leszármazottjaink, ha a jövő Lidljében nem tudnák gyűjteni a kis műanyag bizbasz törpikéket???). És ha nem csalódok, az agyad olvasás közben csodásan megkonstruálta (szimulálta a korábbi tapasztalataid alapján), ezért láttad magad előtt a hupikék színt, még ha nem is olyan élesen, mint a valóságban. A vizuális cortexedben nem győztek izzani a neuronok, pedig a képernyőről olvasva semmi hupikék nem volt az orrod előtt éppen, amit a szemed érzékelhetett volna. ;-) Na, kezdelek már kellően összezavarni Barrett asszony segítségével?

És vajon az emócióink mennyire valósak? Hát pont ennyire. Azok, de szociálisan. A molekulák, az atomok, a protonok vagy a kvarkok az őket érzékelőktől teljesen független kategóriák (perceiver-independent). Ha az emberiség megvalósítja, amit jelenleg ambicionál és kipusztulna a bolygóról, az atomok és a kvarkok vígan itt maradnának. Az emberek által kreált realitás ezzel szemben már függ a megfigyelőtől (perceiver-dependent). A növény, például a gyermekláncfű, tőlünk függetlenül létezik, de az, hogy szép virágnak vagy kiirtandó gyomnak tartjuk, már a mi agyszüleményünk. Csakúgy, mint a fakidőlés hangja, az alma pirossága vagy a virág szépsége/gaz mivolta, az érzelmeink is az agyunk által konstruáltak, csak nem percepció hanem interocepció alapján, ahogy erről a korábbi cikkekben már tettem említést.

Az arcunk izmai állandóan mozognak, segítik az érzékszerveink munkáját. A szemünk tágra nyitása nem feltétlenül csodálkozást fejez ki, lehet, hogy csak a periférikus látásunkat növeli épp. Nem beszélve a “tyűbazmeg” érzésről (kb.: meglepődéssel vegyített csalódás az emberi lények képességeiben; hasonló, mint az "aztakurva" érzés egyik alváltozata), amit akkor érez az ember, amikor valami mérhetetlenül ostoba cselekvés eredménye tárul szeme elé (már aki ismeri a tyűbazmag érzés koncepcióját, mert ha nem, akkor sose fog ilyesmit érezni, amit most találtam ki). A szem szűkítése se biztos, hogy rosszallásra utal vagy haragot jelent, hanem a látásélesség fokozását szolgálja, vagy épp csípi az illető szemét valami, amire érzékeny. A fintorgásból nem mindig következtethetünk undorodásra (sőt, van, aki tud úgy is undorodni, hogy bármiféle fintorgás nélkül kapásból leokádja a falat), könnyen lehet, hogy egyszerűen csak a veszélyes vegyszerek szervezetbe jutását próbálja blokkolni az orrunk. Vagy csak viszketni kezdett. Tehát az arcizmok mozgása nem feltétlenül utal érzelmekre, ahogy ezt az előző cikkek alapján tudjuk, és ha ki is fejeznek érzelmeket, egyénenként eltérő módon lehetnek ezek láthatók (granularitás, azaz részletekben különbözőség jellemzi: rajtad és rajtam teljesen más formában nyilvánulhat meg a düh vagy az öröm). 

A szívritmusunk, a vérnyomásunk, a légzésünk, a testhőmérsékletünk vagy a kortizolszintünk egész nap fluktuál, szabályozzák a testünk működését a világban, függetlenül az érzékelőtől, azaz tőlünk. De ezek a változások sem biztos, hogy az introcepció révén mindenkiben ugyanazokat az érzeteket és érzelmeket váltják ki. Azokat már mi rakjuk össze, persze nem tudatosan. Érzelmi koncepciók nélkül, csak úgy, mint ahogy a szín vagy a hang koncepciók hiányában a fentiekben láttuk, nem érezzük az adott érzelmet. Tudom, hogy ez most nagyon durván hangzik, de az érzelem is szociális realitás, mint ahogy a munkád, az utca neve, ahol laksz, a kormány, a jogrendszer, a társadalmi státuszod, vagy épp a pénz (papír téglalap, vagy banktól kapott ígéret, amit a mi kultúránkban az emberek agya egyformán értelmez). A 2008-as válságban az egyik nap még azt gondolták a népek, hogy a subprime papírok értékesek, a másik nap már azt, hogy szart se érnek. Andy Warhol egyik festménye, amin 200 db egydolláros van élethűen ábrázolva, 200 db egydollároshoz képest kábé 40 millió dollárral “ér többet”, legalábbis van olyan piac, ahol ez így van. De ne legyenek illúzióink, egy botswanai átlagpolgár simán darabokra tépné és kitörölné vele a seggét a bokorban, ha a szükség úgy hozná, és ez lenne ott karnyújtásnyira, nem egy kupac lapulevél. A tapasztalati vakság pont olyan nagy úr, mint a hasmenés.

Azt, ahogy egy kultúrában az emberek egyformán meg vannak győződve arról, hogy az adott növény szép virág, a papírdarab készpénz és a boldogság vagy a bánat miféle érzés, közös tudás/koncepció kell, ezt nevezi a tudomány collective intentionality-nek. (Bocs, de sehol nem találtam próbálkozást a fordítására, túl friss okosság ez még.) Ahhoz, hogy más képes legyen érzékelni a dühödet, muszáj mindkettőtöknek egy közös értelmezésének lennie a dühről. Amúgy csak azt látná a másik, hogy ez a retardált csapkod, vörös a feje és ordibál (ez lennék én), vagy mondjuk azt, hogy csendben marad, semmi változást nem látsz az arcán és otthagy a fenébe (ez lenne a kedvesem). Ha az adott kultúrában az emberek “egyetértenek” abban, hogy egyes arckifejezések valamint szív- érrendszeri változások konstellációja az adott kontextusban dühöt jelent, akkor az úgy is van. Nem kell ennek explicit egyetértésnek lennie, elég az implicit is. Füstöl a feje és üvölt, ilyet már láttunk sokszor, vélelmezem, hogy dühös (amúgy az se zárható ki, hogy kigyulladt a haja marshmellow-sütögetés közben és épp halálfélelme van).

A collective intentionality amúgy nem csak az emberre jellemző, hanem jól nyomják a hangyák vagy a méhek is, de a csimpánzok is képesek különféle tárgyakat azonos célra eszközként használni. Az ember azonban egyedi abban a vonatkozásban, hogy kapásból képes mentális koncepciókat összehozni, és átkategorizálni dolgokat. Míg egyik pillanatban a balta, a láncfűrész és a rozsdás bökő szerszám, a másikban fegyver lehet, az illető pillanatnyi céljához igazítva.

Az érzelmeket is ekként kreáljuk meg, persze nem szándékosan. Fontos funkcióik vannak ugyanis. Egyrészt a megértést szolgálják: miért érzékelem ezt a kellemetlenséget vagy jó érzést. Másrészt cselekvésre serkentenek. Harmadrészt szabályozzák a rendelkezésünkre álló energiát (body budget). Ez az első három magunkról szól. De az is nagyon hasznos, hogy másokkal kölcsönösen kommunikálni és szinkronizálni tudjuk az érzelmeinket, hogy így jobban megértsük egymást. Továbbá ahhoz is jól jönnek az érzelmek, hogy a környezetünket befolyásolhassuk. Azt hiszem, ezt nem kell sokáig magyarázni, tudod, hogyan hat a társaságra egy lelkes vagy egy búvalb@szott résztvevő. Tehát nem csak a saját érzelmeinket konstruáljuk, még ha tudat alatt is, hanem gyakran a másokéit. Az érzelmek nem illúziók, és nem csak a fejedben léteznek. De csak azért valósak, mert az azonos kultúrában élők egyetértenek a valóságosságukban.

Az utolsó szög, amit Barrett bever az érzelmek klasszikus értelmezésének koporsójába, az az érzelmek egyetemességét cáfolja ismét, ahogy ezt kutatási szempontokból vizsgálva már az első cikkben leírtam. Ha hiszed, ha nem, olyan érzelmek, amik számunkra a nyugati világban hót természetesek, egyáltalán nem léteznek máshol, cserében vannak olyanok, amelyekről mi még csak hallani se hallottunk, de Európa másik országában vagy épp egyéb földrészeken az emberek rendszeresen éreznek, mint az élet legtermészetesebb velejárója. Nem mennék itt részletekbe, csak az érdekesség kedvéért a Kalahári-sivatag !Kung népe például nem érez félelmet, pedig kábé mindenki más a Földön igen. Az Ithaka eszkimók nem mérgesek soha, Tahitin pedig írmagja sincs a szomorúságnak. Aki nem hiszi, járjon utána, már egy ideje újra lehet röpködni ide-oda, és próbáljon meg fölb@szni egy Ithaka eszkimót. Cserében vannak itt számunkra és az amerikai szerzőnek is teljesen ismeretlen érzelmek akár a csehektől, a norvégoktól, a hollandoktól, a dánoktól vagy a portugáloktól, és még hosszan sorolhatnám. De a kedvencem mégis csak az age-otori elnevezésű, Japánban gyakran megélt emóció, miszerint a fodrász után úgy érezzük, hogy szarabbul nézünk ki, mint azt megelőzően. :-D Az is figyelemreméltó, hogy képesek vegyünk érzelmi szempontból is akklimatizálódni, ha sokat élünk egy más kultúrában, azaz érezni kezdjük az ott jellemző, de számunkra azelőtt ismeretlen érzelmeket. Ezt emotion acculturation-nak hívják, és aki tartózkodott már huzamosabb ideig más országban, az esélyes, hogy tapasztalta is.

No ennyit a mai arculcsapásból, lesz még folytatás előbb-utóbb.

• • •

Tudatos Vezetés PRO programunk a viselkedéstudomány (behavioural science) és az idegtudomány (neuroscience) 21. századi felfedezéseire építve segít a vezetőknek a személyes továbbfejlődésben, munkatársaik megtartásában, az elköteleződés és a teljesítmény fokozásában, valamint az eredményesebb változáskezelésben. Ha cég képviseletében, ügyvezetőként vagy HR igazgatóként érdekelnek a részletek, szívesen mesélünk róla többet. E-mail: cservenyak.tamas@menedzsmentor.com