Gyorstalpaló tanfolyam arról, hogy nem is (volt) rossz nekünk

Az emberi lények hajlamosak a hiányokra és a kellemetlenségekre fókuszálni a mindennapokban, és nem annyira fordítanak figyelmet arra a temérdek dologra, ami az életük mérlegének pozitív serpenyőjébe tehető. Aztán jön az sors, mint analóg tanító, és rendre megmutatja nekünk, hogy normál esetben messze nem kéne ennyit morgolódni, elégedetlenkedni, panaszkodni. A saját esetemben úgy két-három évente érkezett egy ilyen lecke a távoktatási postaládámba.

Öt évvel ezelőtt repültem egy jókorát biciklizés közben, melynek következében eltört a vállam. Nagyon hamar ráébredtem, milyen jó volt azelőtt nekem, amikor is képes voltam jobb kézzel fogat mosni és borotválkozni, rendesen be tudtam állni a zuhany alá, és a seggemet is a negyven évig bevált módon törölhettem ki. A testmozgási lehetőségekkel kapcsolatban is széttártam volna a kezem, ha tudtam volna, pedig igencsak sajnáltam veszni hagyni a megelőző évben elért 10+ kg-os fogyásomat. Azzal is rögvest szembe kellett néznem, hogy bár volt nekem bőven munkám, azokat leginkább az ország más részén, ipari parkokban kellett végezni, autót viszont biztonságosan nem tudtam vezetni, és tömegközlekedéssel plusz felszereléssel időre odajutni nem volt túl reális. Perspektívába helyeződött rögtön, hogy bármiféle korábbi elégedetlenségemnek viszonylag kicsi súlya van, alapvetően minden fasza volt.

Két éve egy jelentősebb maflás érkezett egy közepesen kellemetlen tünet első vizsgálati eredménye képében. Na ott aztán tényleg bele kellett gondolni, hogy mi a szart kezdjek, ha hamarabb gördül le a függöny, mint sejtettem, és a második felvonásra a B oldal zenéjével már nem kíváncsi a közönség. Ez aztán egy kórházi kivizsgálássá szelídült, onnan hazatérve viszont hihetetlenül nagyra értékeltem, hogy találkozhatom a családdal, kulturáltak a körülmények, van személyes terem, és nem öklendezek minden alkalommal, amikor a mellékhelységbe kell betérni. Ez a sztori például már a nulla közeli szintre vitte részemről az elmúlt években a problémázást, az élettel való elégedetlenséget.

Most pedig itt vagyunk, és élénken emlékezünk rá, milyen jó is volt, amikor a gyerekek mehettek suliba, edzésre, barátokkal találkozni. Volt lehetőségünk színházba, moziba járni, barátokat elhívni, meglátogatni. Nyilván mindenkit másként érint, nekem speciel a személyesen kivitelezet munkalehetőségeim 100%-a is egyelőre elpárolgott előlem, mai tudásom szerint legalább április végéig. Senki nem tudja persze, hogy ténylegesen mikortól folytathatjuk a megkezdett munkákat. Nekem, mint más vállalkozóknak, a munka hiánya egyenlő a jövedelem hiányával. Egyelőre költség oldalon maximum annyi differenciát látok, hogy nem kell feszt tankolni. Az alkalmazottként dolgozók egy részének lesz fizetése a járványidőszakban is, másoknak kénytelenek lesznek felmondani, ahol nincs annyi tartalék, hogy termelés és bevétel nélkül tudjanak bért fizetni. Ha akarnának és ezt tartanák korrektnek, akkor se lenne cash hozzá. Milyen jó is volt nehezen felkelni reggel, erőt venni magunkon, elkészülni és munkába indulni! Még ha dugóban is araszoltunk oda.

Érdekes tapasztalat, hogy amikor elvonulnak a viharfelhők és kisüt a nap, hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt a leckét. De talán egyre kevésbé röhögünk teli pofával a nagymamán, akinek mindig volt a spájzban öt kiló só.