Minden úgy jó, ahogy van. Majdnem minden.

Kevés a basszus a koncerten. Az énekes egyszer alulintonált. Ennek a bornak nem túl magas az extrakttartalma. Ebben viszont túl sok a fa. A könyvben alig volt számomra újdonság. Nem lett tökéletes a fugatávolság az újonnan kicsempézett fürdőszobában. Nem sütött a nap végig a nyaraláson. A gyereknek volt három négyese a bizonyítványban. És úgy látom, nem lesz belőle úszóbajnok. A zöldségköretnek nem ideális a textúrája. Még a szar is szar. Teleírhatnék egy fél könyvet hasonlókkal, ahol az emberek, leginkább rajtuk kívül álló tényezőkön morgolódnak, vagy más emberek tevékenységének eredményében hibákat találnak, folyamatosan elrontva ezekkel saját kedvüket.

Egyik kedvenc fiatal zenekarom, a Lóci játszik nemrég megjelent számának refrénje elgondolkodtatott: “Minden úgy jó, ahogy van.” x4. Vég nélkül sorolja a példákat: “Mona Lisa mosolya, dalmátok házi bora, apám borjúpaprikása, nyári zápor szitálása, Szajna-parton egy este, Marilyn Monroe teste, a Jóbarátok tíz évadja, puszi, ahogy a fiad adja…” Bár pontosan nem tudhatom, mire gondolt a költő, én arra asszociáltam, hogy szuper dolgok ezrei vesznek bennünket körül, amiket természetesnek veszünk, valahogy mégis hajlamosak vagyunk a hiányokra és a tökéletlenségekre figyelni. Lehetne szebb a kertünk vagy a konyhabútorunk, több a fizetésünk, kevesebb a nemszeretem feladat a munkánkban, elcseszésmentes végeredménye a lakásunkban megvalósult iparosmunkáknak, csupa ötös és nulla beírás a gyerek ellenőrzőjében, birtokolhatnánk márkásabb és trendibb fogyasztási cikkeket, satöbbi. És akkor mi lenne? Semmi. Irigykedünk mások életének egy-egy aspektusára, de persze ha a teljes képet látnánk, már nem valószínű, hogy cserélnénk velük. Minden úgy jó, ahogy van. Ha így állnánk hozzá, sok felesleges rossz érzéstől megkímélhetnénk magunkat.

De minden mégse jó úgy, ahogy van, mondatják velem a Gallup Strengthsfinder szerinti Maximizer (Kiválóságra törekvő) és Activator (Kezdeményező) adottságaim. Például nem jó ahogy van, ha igénytelen, szar munkát végzünk. Ha nem törekszünk a tanulásra, fejlődésre. Ha beérjük azzal, hogy az adottságainkat, talentumainkat nem hasznosítjuk a lehetőségeink szerinti mértékben. Ezt még a valaha élt legprofibb megbocsátó sem bocsátotta meg. Ha csak panaszkodunk, de nem cselekszünk. Ha beletörődünk méltatlan, lehetetlen, tűrhetetlen helyzetekbe. Ha nincs bennünk meg a kurázsi, hogy váltsunk munkahelyet vagy karriert, ha a jelenlegi kiszívja belőlünk az életkedvet. Ha nincs időnk a családunkra vagy az egészségesebb életvezetésre. Ha belekényelmesedünk az állóvízbe, pedig napról napra jobban frusztrál bennünket. Nem jó továbbá a szemetelés, a pazarlás, a természeti környezet szétbarmolása. Nem jó, ha az emberek nincsenek tekintettel másokra, és főleg nem, amikor szándékosan bántják egymást. Nem jó, ha a gyerek az ebédlőasztalnál az orrát túrja, csámcsog, vagy ha teli szájjal beszélve szétporlasztja a rántott hús apró, nyállal kevert darabkáit a rokonság tagjainak felsőruházatán.

Ami nem mindig egyszerű: megkülönböztetni a két helyzetet. Az egyikre kitartóan kellene mantrázni, hogy minden úgy jó, ahogy van, ne vegyék el a lényegtelen vagy a nem befolyásolható dolgok a kedvünket, és örüljünk annak a rengeteg dolognak, amiért hálásak lehetünk, a másiknál pedig kihúzni magunkat, nagy levegőt venni, akár odabaszni az asztalra, leküzdeni saját lustaságunkat, status quo-ra való természetes törekvésünket, és csak azért is bebizonyítani, hogy nekem ugyan nem jó úgy, ahogy van. Másképp lesz.

Utóirat: íme egy rakás olyan történet, ahol valakik eredményesen indítottak pozitív változást valahol a világban: Reasons to be cheerful (köszi Pusztai barátom a megosztást!)