Mégse olyan szar a világ, mint amilyennek gondoljuk

Hans Rosling Factfulness című, idén megjelent írásáról Bill Gates úgy nyilatkozott, hogy az egyik legfontosabb könyv, amit valaha olvasott. Gondoltam, akkor sort kerítek rá valamikor, és ez a nap is eljött. A szerzők 14 országban, köztük egyébként Magyarországon is, megkérdeztek 12 ezer válaszadót 13 ténykérdéssel kapcsolatban. Három opció közül lehetett mindig választani. Olyan kérdések voltak benne például, hogy az utóbbi 20 évben hogyan változott az extrém szegénységben élők száma a világban, mennyi a várható élettartam, hogyan változott az utóbbi száz évben a természeti katasztrófákban elhunytak száma, miként oszlik meg a világ népessége a kontinensek között, az 1 év alatti gyerekek hány százaléka kap védőoltást, hogyan aránylik a 30 éves nők és a férfiak iskolaéveinek száma, vagy hogy a Föld népességének hány százaléka fér hozzá villamos energiához. Annak ellenére, hogy világszerte jellemző az oktatásra, hogy tényeket igyekszik a gyerekek fejébe erőszakolni, a válaszadók meglehetősen alacsony mértékben találták el a helyes válaszokat. Az extrém szegénységben élők arányának alakulását például 7% találta csak el átlagosan, míg a védőoltással kapcsolatosat 13%. Ha csimpánzokkal, véletlenszerűen választatjuk ki a “szerintük” helyes opciót, lényegesen magasabb lesz a helyes válaszok aránya, olvashatjuk a könyvben. Alig van olyan kérdés, ahol a humanoid válaszadók jobban teljesítettek a majmoknál. Sőt, a magasan képzett, és az elvileg jobban tájékozott csoportok sem. Mi több, a davosi Világgazdasági Fórum résztvevői, vagy Nobel-díjasok se tippeltek sikeresebben, amikor a szerző feltett néhány kérdést a számukra tartott előadásain. 

A meglévő tudásunk és a gondolkodásunk tehát inkább hátránynak tűnik ebben a tekintetben. Mindig is éreztem, hogy az emberek tisztánlátását nem nagyon zavarják meg a tények… A könyv elképesztő mennyiségű adattal támasztja alá, hogy a Föld nevű bolygó és annak lakossága óriási fejlődésen ment keresztül, nem csak az utóbbi egy-kétszáz évben, hanem az elmúlt néhány évtizedben is. A gyermekhalandóság például a hatvanas évek óta harmadára csökkent a világban. A várható élettartam masszívan növekedett, még az alacsony jövedelmű országokban is. Sokkal kevesebben éheznek, a gyerekek nagy többsége kap védőoltást mindenféle szörnyű betegség ellen, és a lánygyermekek is végig tudják járni az általános iskolát. Természetesen ez nem jelenti, hogy ne lenne még mindig sok helyen komoly probléma: például Afganisztánban, Szomáliában vagy Dél-Szudánban. Szerencsére a világ népességének 98%-a nem ilyen országokban lakik. Akit érdekelnek a tények, és nem tartja rangon alulinak, hogy határozott véleményének bázisát konkrét adatokkal támogassa meg, érdemes elolvasnia a könyvet. Lesznek meglepetések. A szerzők leírnak egyébként 10 olyan emberi ösztönt, ami miatt hajlamosak vagyunk a fejlődést ignorálni, és sokkal rosszabbnak látni a helyzetet, mint amilyen valójában (pl.: negativitás, félelem, általánosítás, hibáztatás, stb.).

Elgondolkodtam rajta, nem lévén szociológus, sem pedig statisztikus, hogy vajon a saját tapasztalatom, családi történeteim mit mondanak a viszonyok alakulásáról. Szüleim gyermekkorának abszolút része volt a nélkülözés: nem volt elég ennivaló, szűkös lehetőség adódott a ruházkodásra, sok családtag lakott kis helyen, természetesen fürdőszoba nem volt, fűtés pedig fával-szénnel, lakásonként egy-egy kályhából, a gyerekeknek pedig hamar dolgozniuk kellett. Apám például sokszor mesélte, hogy 14 évesen már cséplőgép mellett töltötte a nyarat. A csirkéből pedig, ha épp ilyen került az asztalra, a része jellemzően egy darab szárny volt. Édesanyám úgy tudott a sárospataki gimnáziumba járni, hogy az egyik nagynénje elintézte számára emiatt az állami gondozásba vételt. Nem túl vidám. Ehhez képest, néhány évtizeddel később, a 70-es években, amikor én születtem, ugyanezek az emberek Eger szélén laktak saját erőből és kölcsönből, tanárként, egy pár éve épült, három szobás, gázfűtéses, fürdőszobás társasházi lakásban. Az utcában a pontosan ugyanilyen otthonokban lakók többsége a Csepel Autógyárban, az Agria Bútorgyárban, a Finomszerelvénygyárban vagy a megyei Tanácsépítőnél dolgozó szakmunkás volt. Minden lakáshoz garázs is tartozott, és szinte mindenkinek volt kocsija. A gyerekek suliba jártak, sportoltak. Gyerekmunka már nem volt magától értetődő, inkább besegítés a családi teendőkbe. Amire viszont szükség volt még bevételforrásként: szinte mindenkinek volt háztáji kertje a szomszédos falvakban, sőt TSZ szőlője, amit bérben művelt, és gyakorlatilag kivétel nélkül fusiztak valamit az emberek. Az én szüleim felvételi előkészítőt tartottak esténként, a szakmunkások meg barkácsoltak-javítottak a környék lakossága számára.

Még pár évtizedet ugorva előre az időben, természetesen már sokkal nagyobb volt a szórás a rendszerváltás utáni időszakban a családok között. Mindenesetre az összes szarsággal együtt, ami történt az országban a 90-es évektől, mára azért az látszik, hogy akik dolgoznak, azok többet képesek fogyasztani, mint ami a mi gyerekkorunkban jellemző volt. Persze ahol nem volt munka, vagy nem volt szándék, vagy nem volt mobilitási hajlandóság, vagy nem volt képzettség, ott volt/van továbbra is nagy baj, ez vitathatatlan. Amikor 23 éve először voltam az USÁ-ban főiskolásként dolgozni, úgy érzetem, hogy egy másik világba érkeztem. Most ősszel, amikor Californiába utaztunk, sokkal de sokkal kisebb különbséget láttam az országok között. Egyrészről, sajnos itthon is ugyanolyan óriási polarizálódás tapasztalható, mint ami ott mindig is jellemző volt, másrészt viszont számottevően közelítettünk, még ha a gazdasági teljesítmény igen különböző is. A fentiek csupán szubjektív tapasztalatok, emlékek, megfigyelések, nem vitaindítónak szánom őket, hanem személyes reflektálásnak.

Rosling azt javasolja, hogy a tények alapján két, ellentmondónak tűnő gondolatot kell egyszerre a fejünkben tartani. Számos tekintetben a világ egyre jobb hely, ezt rengeteg tényadat igazolja, de ezt nem nagyon fogadjuk el különféle ösztöneink, gondolkodási mintáink miatt. Ettől függetlenül viszont még mindig van bőven orbitális fos a bolygónkon, amit kezelni kell. Extrém szegénységben él vagy egy milliárd ember, körükben borzasztó viszonyok uralkodnak, melyek táptalajt adnak az erőszakhoz és a terrorizmushoz. A jómódban élő országokban pedig, és ebbe tartozik hazánk is a szerző definíciója alapján, bármilyen hitetlenkedve is fogadhatja az olvasó, a környezetet tesszük tönkre a szemetünkkel és a károsanyag-kibocsátással. Szerinte a tudatlanság csökkentése jelentősen javíthatja a helyzetet. Sajnos a könyvet már csak a munkatársai tudták végső formába hozni és kiadni, mert Hans Rosling az év elején hasnyálmirigy-rákban elhunyt. Gondolatai, valamint az ismertetett adatok segítségével viszont reálisabb képet kaphatnak a világról mindazok, akik veszik a fáradságot erre, mert nem elégednek meg a médiából ömlő, manipulatív, riogató generálmaszlaggal.