Egyszerű út egy jobb álláshoz

A napokban írt Simon Sinek egy szösszenetet a LinkedIn-en arról, hogy nem feltétlenül kell állást változtatnod vagy karriert módosítanod ahhoz, hogy jobb legyen a munkád. Az egyik lehetőség, hogy a figyelmed átirányítod arra, hogy a munkavégzésed során miként tudsz másokat segíteni. A másik, hogy vezetőként szolgálsz másokat. Nem kell ahhoz menedzseri kinevezés, hogy kezdeményezz, kollégákat az elképzelésed mellé állíts, cselekedj, bevond a munkatársaidat, közösen gondolkodjatok, megvalósítsatok, nyomon kövessetek. Tulajdonképpen mindkét javaslat arról szól, hogy mások tudatos szolgálata teheti lényegesen jobbá ugyanazt a munkát.

Magam is megfigyeltem, hogy ha üzleti tranzakcióként tekintünk a munkánkra, melynek keretei közt jó esetben igyekszünk egyre profibban, egyre kiválóbb eredményeket produkálni, és ezért megkapjuk az illő járandóságot, az csak egy darabig tartja fenn a motivációnkat. Előbb-utóbb bele tudunk fásulni abba is, hogy jó minőségben, vonzó jövedelemért dolgozunk, hiszen előbb-utóbb darálás és ipari kolbásztöltés érzésünk fog kialakulni. Nem véletlenül beszélnek hétéves életszakaszokról: nagyjából ennyi időnként szükségünk van valamiféle váltásra, megújulásra (bővebben lásd a kakasos e-könyvemben).

Néhány éve, amikor épp egy ilyen periódusomat éltem, rájöttem arra, hogy másképp kell tekintenem a saját tevékenységemre. Ha arra gondoltam, hogy másnap megyek egy-egy fejlesztő program valamelyik elemét megtartani, mert ez a munkám, és ezért kapok majd napidíjat, akkor ez már annyira nem villanyozott fel. Természetesen, mivel nem ma kezdtem a motorozást e téren, profiként tudok viselkedni, és senki nem fogja érezni rajtam, hogy mennyi az adott napon a belső motivációm. De ehhez belülről nagy energiabefektetés volt szükséges. Ráadásul, ha tranzakcióként tekintettem a munkára, akkor óhatatlanul felmerült az a szorongást okozó belső kérdés, hogy vajon sikerül-e tényleg kiváló minőségben megvalósítani a programot, ami arányos a fizetséggel. Bármi, ami ennek keresztbe feküdt, legyen az személyi, szervezési vagy tárgyi jellegű komplikáció, igencsak felbosszantott.

Elkezdtem tehát másként tekinteni a kontaktmunkákra. Azért ültem be az autóba reggelente, hogy segítsek másoknak tanulni. Ez már sokkal lelkesítőbb volt, egyben eléggé felszabadító is. Hiszen azzal tudunk segíteni, amink van. Amennyi tudásunk, tapasztalatunk, erőnk és energiánk, tök mindegy, mi a mások fejében lévő vagy magunk által elképzelt elvárás. Lazábban váltok a módszerek és fejlesztői szerepek között, egy tollvonással kihúzom azt a programelemet, ami nem fér bele, mert más fontosabbnak tűnt aznap, vagy mert elfáradtunk a résztvevőkkel. Nem tréninget vagy utánkövetést tartok napidíjért, hanem megegyezünk egy programban és annak díjában, majd pedig segítek a résztvevőknek a tanulásban, méghozzá abban a mértékben, amennyire egyénileg készen állnak rá. Valakinek sokat, valakinek kevesebbet. Ahogy pár éve tanultam: aki vödröt hoz a kúthoz, annak azt töltjük meg, aki gyűszűt, annak azt.

Persze a fentiek nem jelentenek gyógymódot arra, ha alapvetően rossz helyen vagy, nem tudod használni az erősségeidet a munkádban, vagy a környezetbe nem passzolsz bele. Ilyen esetekben valóban a munkahely- vagy karrierváltásban érdemes gondolkodni. Azt azonban nem árt elkerülni, hogy idealizáljuk az általunk alig ismert lehetőségeket a szomszéd zöldellő kertjében. Egyszer egy felettébb cinikus ügyféltől hallottam, hogy "jó munkahely nincs, csak új". :-)