Hadd kezdjem azzal, hogy a maximalizmus szerintem alapvetően jó dolog, ha nem beteges perfekcionizmusról beszélünk. Akinek fontos, hogy milyen minőségű munkát ad ki a kezéből, aki szeretne valami igazán jót alkotni, annak sokszor sikerül is, tehát érték keletkezik. Persze az ilyen szemléletű embernek gyakran csípi a szemét az a hegyekben álló középszar output a világban, amivel lépten-nyomon szembesülni kénytelen. Félig-meddig elvégzett feladatok, trehányság, illetve a hozzáértés, az odafigyelés, a gondolkodás vagy a végellenőrzés hiánya. Talán az fáj nekünk a leginkább, hogy ugyanannyi vagy nem sokkal több idő/energia árán akár normálisan is meg lehetett volna csinálni. Utólag pedig mindig sokkal macerásabb és költségesebb javítani a dolgokat.
Az átlagosnál magasabb elvárásaink azonban, akár magunk felé, akár mások felé támasztjuk azokat, rendre odaverhetnek a hangulatunknak vagy a motivációnknak. Íme néhány gondolat, ami jó szolgálatunkra lehet:
Zavar bennünket, ha nem tudjuk kihozni azt az eredményt a munkából, amit potenciálisan ki lehetne. Sok esetben azonban nincs módunkban kellő mértékben befolyásolni az együttműködő partnereket. Például lejjebb van a prioritási listájukon az adott feladat, lassabbak, körülményesebbek, nehezebben döntenek vagy beérik kevesebbel is. Ilyenkor érdemesebb annak örülni, amit sikerül elérni, mint folyamatosan azon idegeskedni, hogy mennyivel több is kijöhetett volna belőle. Nekem például jobb arra gondolni, hogy tíz programrésztvevőm sokat fejlődött, mint arra, hogy ketten nem tudtak vagy nem akartak most ebbe energiát fektetni.
Nem biztos, hogy megéri 90% felé reszelgetni az eredményt
A termeléssel foglalkozó cégek mind azt mondják, hogy sokkal nehezebb és költségesebb az utolsó pár százalék hatékonyságjavulást elérni, mint mondjuk 75-ről 95 százalékra javítani az adott mutatószámot, vagy mennyire nagy erőfeszítés már 5-ről 3 százalékra levinni a gyártási selejtet. A maximalista hajlamos arra, hogy sose adja ki a kezéből a kész művet, mert még mindig csiszolgatni akarja, aztán végül aktualitását veszti az egész. Sokkal célszerűbb megcsinálni mondjuk 80 vagy 90 százalékosra, aztán kérni másoktól visszajelzéseket, figyelembe venni, ami releváns, aztán egy utolsó javítás után véglegesíteni. Reid Hoffmann, a LinkedIn alapítója szerint “ha nem érzed kínosnak a terméked első verzióját, akkor túl későn jöttél ki vele”.
A lényegre fókuszálj, ne a hibákra!
Az is rettentő bosszantó, amikor a mások által elvégzett munka nem üti meg az általunk elvárt szintet, vagy egyszerűen úgy alakulnak az események vagy a körülmények, hogy az ideálisnak tartott képtől folyamatosan eltérnek a dolgok. Mondjuk azt tapasztalom, hogy kétnaponta feltúrja és tönkreteszi a füvet a vakond, szart se érnek a szakértők által javasolt elűzési praktikák, a vadi új csempét másodszorra szétbombázva se sikerül a szigetelést úgy megcsinálni, hogy ne engedje át a vizet, kattog a bicikli a szervizelés után, és még sorolhatnám. A belső vagy kimondott morgolódás közben hajlamos vagyok elfeledkezni róla, hogy milyen jó dolgom van egész nyáron: szabadon, családosan, barátokkal, függetlenül a vakondtól, a szigeteléstől és a kattogástól. Ha a lényeg, tehát a tényleg fontos és örömöt okozó tényezők túlnyomó többsége rendben van, nem szabad engedni, hogy az a néhány százalék átvegye az uralmat a gondolkodásunkban.
az első részét olvasva, hasonló érzéseim miatt még fel is ment a pumpa :)
VálaszTörlésAzaz igazság, hogy bár valóban jobban érezhetném magam a tippekre, de úgy érezném elfelejtettem a maximalizmusom picit.
Nekem az okozott örömet, hogy másokat sikerült megnyugtatni azzal, hogy nekik nem kell foglalkozni vele én megcsinálom, csak hagyják rám. Sikerült is, és bár tényleg sose lesz kész a meló 100%-ra, de leginkább arra hasonlít amit én vártam volna el.
Mindenesetre gondolatébresztő a bejegyzés, és mindegyiket élvezettel olvasom és még szívesen idézek is belőle!