Döntsd el, hogy gondjaid vannak vagy feladataid!

Mielőtt még megrémülnétek, hogy egy Coelho költözött a szívembe, és innentől univerzális igazságcseppekben osztom bőségesen az észt, biztosítalak benneteket, hogy nem kell ettől tartani. Ezzel együtt a címben szereplő felszólítás fogalmazódott meg ma reggel a fejemben, és úgy gondoltam, megér egy blogbejegyzést. Akkor is, ha már nem először írok ilyesmiről.

Megfigyelésem szerint az emberek nagyobbik részének, legalábbis akikkel én interakcióba kerülök vagy hallom a megnyilvánulásaikat, inkább gondjaik vannak. “Hogy vagy?” “Ne is mondd, sok a gondom!” vagy így indítanak: “Az a baj…”, “Az a probléma…” Ez az attitűd sajnos jellemzően egy passzív, tehetetlen állapotot tükröz, ahol a körülményeknek kiszolgáltatva, szenvedő alanyként kénytelen az illető eltűrni, amit rá mért a sors. Egyetlen mentsvára, hogy legalább lehet róla panaszkodni, a gőzt kiereszteni, és persze mellékhatásként mások életkedvét is elvenni.

Aki inkább a feladatot látja a felmerülő nehézségekben, az rögtön a saját mozgásterét próbálja felmérni. Hogyan tudnám jobban megérteni a helyzetet? Mi az, amit én meg tudok tenni, hogy legalább egy kicsit javítsak a szituáción? Ki tudna segíteni? (Első főnököm mindig azt mondta: “problem shared, problem solved”.) Ha nulla a mozgásterem, akkor van-e egyáltalán feladatom? El kell-e fogadnom a szituációt, mint megváltoztathatatlan körülmény? 

Önmagában az, hogy feladatként tekintünk a problémára és elkezdünk valamit, gyakorlatilag bármit proaktívan cselekedni, energizál bennünket, másokban is felkelti a tettvágyat, elégedettebbé tesz, és jelentősen növeli a pozitívabb kimenetel esélyét. Woody Allen-től nagyon kedvelem ezt az idézetet: “Eighty percent of success is showing up.”, azaz a siker 80%-ban azon múlik, hogy egyáltalán odamenj.