2018. október 8., hétfő

Miért kell mágnesasztal ahhoz, hogy megértse minden vasorrú?

Szokták mondani, hogy a téma az utcán hever. Ebben az esetben heverés helyett inkább gurult.

Kihasználandó az őszi nap utolsó simogatásait, vasárnap reggel nekivágtam a szokásos negyvenes biciklis körömnek a nyári rezidenciától a Hedon sörfőzdéig és vissza. Nem sok mozgás van már ilyenkor a part menti településeken, de viszonylag hamar meghallottam magam mögött némi kerregést. Egy nagy magas fiatal és egy kisebb, korombelinek tűnő fazon ment el mellettem, ha nem is sokkal, de valamivel gyorsabban haladva nálam, koskormányos sporteszközükkel. Megfordult a fejemben, hogy akár tarthatnám is a tempójukat, kicsit megemelve a lécet magam számára. De aztán másfelé kanyarodtak, én meg mentem tovább a tapasztalataim szerint legkevésbé szar burkolatú útvonalon. Kicsit odébb ismét találkoztunk, mivel a jobb út kompenzálta a lassabb haladást. Felkacagtak, aztán mellém tekerve megszólítottak, hogy kihasználhatják-e a helyismeretemet. Szóba elegyedtünk, és Világosig együtt kerekeztünk. Ott én megfordultam, ők pedig haladtak tovább, megkerülni az egész tavat.


Mint kiderült, az idősebbik fickó már hatodszor megy körbe a Balatonon, és nem vagyunk egyidősek: ő már 55. Továbbá nem régóta biciklizik, még annyi ideje se, mint én. Két évvel ezelőtt állt neki a dolognak, miután stroke-ot kapott és lebénult.

Letette hát kb. 40 év után a cigarettát, a rehabilitációt követően pedig előtolta a garázsból a régi kempingbiciklit. Később vett egy felnőtteknek való példányt a Decathlonban, hogy mégse azzal a kis kerekűvel kínlódjon, aztán szép fokozatosan eljutott a mostani versenylováig. Kérdeztem tőle, hogy korábban volt-e sportoló. Kiderült, hogy nem, régebben gokartozott, de már azt is jó pár éve abbahagyta.

Két fontos üzenetet hordoz ennek az embernek a története számomra. Az egyik, hogy 53 évesen, súlyos betegség, sőt bénulás után is el lehet kezdeni mozogni, nem is akárhogy. Ettől szerencsére az emberek többsége sokkal kevésbé gáz helyzetből tud elindulni, mégis nehéz összegyűjteni hozzá a szükséges kakaót.

A másik, hogy miért kell mindig kivárni, amíg jön a sors, és módszeresen belekalapál a talajba? Szinte nem telik el úgy pár hét vagy hónap, hogy ne találkoznék olyan történettel, amikor az adott személynek egy komolyabb rosszullét, sorozatos visszaesés kisebb betegségekbe, rejtélyes egészségügyi probléma, amire az orvosok nem találják a választ, netán infarktus vagy stroke kell hozzá, hogy végre cselekedjen, és csavarjon egy radikálisat az életén, vagy váltson az adott munkakörből vagy cégtől, ami módszeresen kinyírja. Úgy tűnik, hogy a többség másból nem ért.

Nem véletlenül, hiszen a változtatásoknak mindig elég borsos ára van. Csökkenő bevétel, apadó megtakarítás, növekvő kiadás, macera, kényelmetlenség, elmaradó kiváltságok, újbóli bizonyítási kényszer, feltápászkodás a kanapéról, leszokás erről-arról, új szokások felvétele, satöbbi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése