A múlt héten együtt vacsoráztunk egy nemzetközi asztaltársasággal, és felmerült a kérdés, hogy kinek mi az álma. Leginkább olyan tételek szerepeltek a felsorolásban, mint elutazni egy bizonyos desztinációra, vagy teljesíteni egy zarándoklat jellegű utat, esetleg valamilyen nagyobb fizikai teljesítmény követelő kihívást. Nem győztem tornáztatni az agyamat, hogy vajon mivel rukkolhatnék elő, amikor rám kerül a sor.
Igazából nem nagyon jártam sikerrel a töprengésben. Számomra a többiek által felsorolt dolgok csupán célok, amelyeket viszonylag egyszerűen el lehet érni. Nem mondom, hogy könnyű a megoldás, vagy nem jár lemondásokkal, de jellemzően csak az időt és a pénzügyi forrásokat kell rá előteremteni. Van egy régi ismerősöm például, aki beosztott alkalmazottként dolgozik, tehát nem veti fel a pénz, és a munkaidejét se maga osztja be. Ő jelenleg arra tesz félre, valamint használja fel az egész éves szabadságát, hogy eljusson egy hosszabb zarándokútra, a következő fél évben pedig minden hétvégén erre edz. Nyílván a többi tervét most jegeli, minden nem megy egyszerre. De ez akkor sem álom, hanem egy cél, amit lépésről lépésre megvalósít.
Ha az lenne az “álmom”, hogy Porschével járjak, akkor ezt se látnám megvalósíthatatlannak. Legfeljebb számomra ésszerűtlen döntéseket kellene meghoznom, például hosszú ideig gyűjtögetni rá, lemondani olyan dolgokról, amelyek számomra vagy a családtagjaim számára örömöt okoznak, extra munkát vállalni, satöbbi. Persze nekem nem érné meg, így a céljaim között sem szerepel. Nagyjából igaz lett volna ez 15 évvel ezelőtt is, csak akkor sokkal több évig kellett volna spórolni a Porschéért, és elengedni, hogy belátható időn belül saját lakhatást teremtsek. Választás és fókusz kérdése.
Amikor visszagondolok, hogy fiatalabb koromban, mondjuk amíg iskolába jártam, miről álmodtam, akkor rájövök, hogy azoknak az álmoknak a többsége már megvalósult. És azért nem voltak akkor azok célok, csak álmok, mert abban az időben vagy nem tűntek számomra reálisnak, vagy nem láttam pontosan a hozzájuk vezető utat. A későbbiekben viszont rájöttem, hogy amit igazán akarok, és nem totál irreális, az előbb-utóbb elérhető. Leginkább sok erőfeszítés kell hozzá, illetve az, hogy minden más egyebet az adott célnak rendeljünk alá. Az irreális álmok pedig nem túl sokat segítenek: például ha tehetség nélkül filmsztár vagy pop ikon szeretnék lenni, ötlet nélkül világhírű innovátor, vagy munka nélkül szénné gazdagodott vállalkozó.
Vannak persze azok a vágyak vagy célok, amiken nem nagyon talál az ember fogást. Szeretné elérni, de nem látja az oda vezető lépcsőket, esetleg kipróbált már néhányat, de eleddig nem jött be egyik sem. Nekem is vannak ilyenek. Mégse mondanám, hogy ezek álmok lennének.
Tudom, léteztek/léteznek valóban nagy spílerek, who “have a dream”. Azért ebben a ligában nem figyelhető meg túl nagy tolakodás…
Itt a vége, nincs tanulság, nincs üzenet, csak “hangosan” morfondíroztam egy kicsit, hogy vajon jobb lenne-e, ha nekem is lennének álmaim.
Álomnak nekem olyan jut eszembe, mint hogy az emberek abbahagyják a túlfogyasztást és fenntartható módon élnek tovább. Vagy ha az én álmom, akkor erre legalább részben én is tanítom/vezetem rá őket. Ez nem cél, mert annál jóval irreálisabb, plusz a sikere nagyon nem csak rajtam áll.
VálaszTörlés