2017. augusztus 10., csütörtök

Szigetelés Pinkkel

Mindig is lenyűgözött a profizmus, akárhol futottam bele. Amikor valamit faszán kitalálnak és penge módon megvalósítják. Nem egyszer, véletlenül, hanem újra és újra. Ilyen volt számomra Pink 2009-es budapesti fellépése a Funhouse Tour keretei között. Két évvel később írtam is a kapcsolódó élményeimről a blogon. Megfogadtuk, hogy ha megint jön Európába, ott a helyünk a koncerten. Sajnos a következő két alkalommal csak Prágáig vagy Bécsig jutott, és pont nem passzoltak a dátumok az időbeosztásomba.

Aztán jött a hír, hogy idén jönni fog a Sziget első napjára. Gondolkodóba estünk. Én például a 25 év alatt még egyszer sem tudtam meggyőzni magam, hogy el kéne mennem a Szigetre, pedig erősen próbálkoztam. De azt feltételeztem, hogy macera kijutni, macera hazajutni. Irdatlan tömeg. Randa budik. Kakofónia bömböl. Egyszer se találtam még olyan napot, amin legalább két-három előadó lenne, aki érdekel. Egy koncertért meg elég drága a belépő. Mindenki azt mondja, hogy pofátlanul költséges ott a mulatozás. Ráadásul éltem a gyanúperrel, hogy egy fesztiválon messze nem fognak tudni akkora show-t csinálni, mint egy saját koncerten, és tartottam tőle, hogy középszarul fog szólni. Rutinos koncertjáró barátaink is elbizonytalanítottak, amikor arról számoltak be, hogy a legutóbbi szigetes Robbie Williams és Rihanna is alacsony élvezeti értékkel bírt. De aztán győzött a szívünk, és beszereztük a jegyet.


Pink legutóbbi budapesti látogatása óta szült két gyermeket, a kisfia még egy éves sincs. Most tehát családosan érkezett, egy nappal korábban, és a szervezők állítása szerint szokatlan módon a saját technikájukat is elkezdték előző nap beépíteni. Valahogy olyan érzésem volt, hogy egy igazi profi nem engedi meg magának a középszert, és a lehetőségekből ki fogja hozni, amit lehet. Kapásból látszott, hogy 10 éve ugyanazokkal a zenészekkel tolja, akik még mindig imádnak muzsikálni, és elképesztően jól nyomják. Kiváló és népes a tánckar, egyértelmű, hogy a látvány kimunkálásába komoly erőfeszítés ment, már amennyit egy ilyen fesztiválszínpad lehetővé tesz. Óraműszerű pontosság, fegyelmezett végrehajtás, közben laza kapcsolatteremtés a közönséggel. A ráadás dalban egy kis röpködés a drótkötélen a közönség felett, meg hátra szaltó, ilyesmi. Nagyjából a tizede, vagy inkább huszada annak, amit a 2009-es saját koncertjén bemutatott az akrobatika tudományából, de még ettől is maguk alá szartak a nézők, különösen akik felett elsuhant a levegőégben.

Persze az aggodalmak mind bejöttek a szigeti veszedelmekkel kapcsolatban, melyek közül leginkább az volt a fájdalmas, hogy a szólóéneket nem lehetett rendesen hallani, és hogy egyáltalán, hangosabban üvöltöztek körülöttünk az emberek, mint ahogy szólt az egész cucc. A tömeg és a hosszú sorok inkább valószínűleg csak azért voltak kényelmetlenek, mert öregszem, illetve nem ittam eleget. Pink-et viszont az sem zavarta meg a professzionális teljesítményben, hogy rendszeresen hibádzott a kontroll a fülesben.

Számomra mindig nagy inspiráció, amikor valaki magasra teszi a lécet és át is ugorja. Miután hazafelé kiálltuk a kétszáz méteres sort a taxiért, és a sofőr még hazai játékosként is extra duna-parti városnézésben részesített, amit már nem volt erőm/kedvem cselendzselni, azon morfondíroztam, hogy vajon ki miatt jönnék ki megint a Szigetre a következő 25 évben. Listát nem sikerült írni. Mindegy, nem is én vagyok az elsődleges célcsoport, és egyébként is tisztelem, becsülöm a negyedszázados munkáját a szervezőknek. Viszont megbeszéltük Dobay kollégával, hogy egy rendes Pinkre feltétlenül elmegyünk, ha megint itt jár Európában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése