2015. október 15., csütörtök

Az egók harca a munkahelyen és a kakukkfészekben

A múlt héten megnéztük a Száll a kakukk fészkére című, több Oscar díjat nyert Milos Forman film (illetve eredetileg Ken Kesey regény) színpadi adaptációját a Belvárosi Színházban, ami napok óta forog a fejemben, szerintem nehéz lesz szabadulni tőle, olyan erős darab. A filmet nem láttam, így nem volt mihez hasonlítani. Sokáig nem is nagyon tudtam róla beszélgetni, mert az intenzív hatás ellenére nehéznek találtam szavakba önteni a gondolataimat.

Aki nem látta a darabot, de meg akarja nézni, ugorja át a következő bekezdést, mert leírom a történetet!


Röviden arról szól, hogy egy vagány de kisstílű bűnöző beszimulálja magát a zárt osztályra, ahol egyrészt életet visz az ott vergődő sorstársak életébe, másrészt lázadást szít a körükben, hogy megmutassa: ő a főnök, és nem a szabályok betartására és az elavult terápiás technikák értelmetlen alkalmazására felesküdött főnővér. Félúton szembesül a ténnyel, hogy az egy-két élőhalottat leszámítva a többi beteg saját szándékából vonult kórházba, bármikor távozhat, ő viszont, aki börtönbüntetését tölti, csak gyógyultnak nyilvánítva kerülhet ki. Azaz ujjat húzott valakivel, akinek ki van szolgáltatva. Egy titokban szervezett búcsúbuli után a főnővér az egyik szorongó beteget öngyilkosságba hajszolja, ami után főszereplőnk fojtogatni kezdi. Csak erre vár, mert a beteg ismételt agresszív fellépése feljogosítja az intézményt arra, hogy a korábbi elektrosokkolás után tovább fokozzák a megtorlást: lobotómiát végeznek rajta, azaz elvágják a frontális lebenyt és az agy többi részét összekötő idegpályákat. Ennek következtében gyakorlatilag egy gondolkodásra képtelen, bár biológiailag még funkcionáló szerencsétlent faragnak belőle.

Persze nekem erről a történetről is jutottak eszembe vezetéshez kapcsolódó gondolatok. Hányszor látunk példát arra, hogy egy menedzsment teambe, vagy akár a vezető saját csapatába érkezik egy másik dudás, akivel nem nagyon férnek meg egy csárdában. Vagy akár pont fordított a helyzet: új vezető érkezik egy csapat élére, ahol van egy informális vezető, akiben a többiek bíznak, akire hallgatnak. Ez általában egy jó képességű illető, akinek persze az attitűdje nem feltétlenül építő, vagy egyszerűen csak más az értékrendje. Ilyenkor általában kezdetét veszi az egók harca, az egymásnak feszülés, az áskálódás, a szurka-piszka, később az oda-vissza csapkodás. Általában az erőpozícióban lévő lesz a végső győztes, de jelentős áldozatok árán. A vezető komoly sérüléseket szerez, a szervezeti hatékonyság csorbát szenved, a csapatból távoznak a leginkább piacképesek, az ellenfél pedig megsemmisítő csapást kap. Előbb-utóbb aztán a vezető is belebukik a pozíciójába.

Mennyivel másabb lenne a végeredmény, ha egy érett vezető nem menne bele az egók harcába, hanem maga mellé állítaná azt a jó képességű kollégát, aki informális vezetői szerepével jól tud hatni a többiekre. Időt és energiát szánna rá, hogy meghallgassa, megismerje, és meggyőzze az "ellenfelét", hogy együtt többre mennek. Érdekes, hogy a darab elején, amikor kezet fogott és bemutatkozott egymásnak a két főszereplő, én még kinéztem a Péterfy Bori játszotta főnővérből ezt a lazaságot. Sőt, az előadás végén egyértelművé is válik, hogy rokonszenvezett áldozatával. De sajnos mégis másképp alakult a történet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése