2014. szeptember 24., szerda

Tényleg ne lenne értelme a bocsánatkérésnek?

A közelmúltban terjedt a facebook-on egy képzelt beszélgetés, amit nem győztek megosztani és kedvelni az emberek. Így szól:

- Fogj egy tányért és vágd földhöz.
- Eltört? 
- Igen.
- Na most kérj tőle bocsánatot.
- Bocsánat!
- Ugyanolyan lett mint volt?
- Nem.
- Most már érted?

Őszintén szólva, én nem értem. Vagyis nem akarom érteni.


Azt magam is úgy vélem, hogy ha mondjuk elgázolunk valakit egy nyerges vontatóval, akkor egy laza "bocsika" után továbbhajtva nincs minden rendben. A mindennapokban viszont sokszor előfordul, hogy megbotlunk. Tévedünk, hibázunk, rossz döntést hozunk, érzelmileg túlfűtött állapotban indulatunkat máson töltjük ki. Ezt visszacsinálni valóban nem vagyunk képesek. Felnőttként viselkedni viszont van módunk. Először is beláthatjuk, hogy nem megfelelően jártunk el. Ezt őszintén megbánhatjuk. Erőt vehetünk magunkon, hogy felvállalva az arcvesztést, odaálljunk a másik ember elé, megmondjuk neki, mire jutottunk, és azt is, hogy sajnáljuk. Nem a tányértól kérünk bocsánatot, hanem az embertől.

A megbocsátáshoz pedig szerintem alapvetően szeretetre van szükség. Fontosabb nekem a másik ember, mint a büszkeségem, valamint az ügy, amivel megbántott. Az is elképzelhető persze, hogy adott esetben nem fontosabb.

Tiszteletet vívnak ki maguknak azok az emberek, akik relatív hatalmi vagy erőpozícióban is képesek bocsánatot kérni a másiktól. Szülőként, vezetőként. Igaz, a tányér nem fog magától helyreállni, esetleg megragasztani lehet. Az emberi kapcsolaton ejtett sebnek így viszont van esélye begyógyulni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése