Középiskolás korunkban zenélgettünk. Akkortájt az egri amatőr együttesek között valahova középre pozicionáltuk magunkat, voltak, akik régebb óta és profibban muzsikáltak, voltak, akiket hangszeres tudásuk és az összkép alapján egyaránt gyengébbnek ítéltünk magunknál. A jobbak és a hasonszőrűek pár kivételtől eltekintve többnyire abbahagyták a zenélést azóta, elsodorta őket a munka, a karrier és a család. Legalább két-három olyan csapat viszont, akikről nem volt nagy véleményünk, folytatta a muzsikát a következő 15-20 évben, és olyan helyeken találkozhattunk velük, mint az A38, vagy más budapesti klubok. A mi saját dobosunk, akit nem tartottunk a legerősebb láncszemnek a bandában, közben dzsesszkonzit végzett, mi többiek meg gyakorlatilag csak visszafejlődtünk azóta. Úgy tűnik, a kitartásnak tehát nagyobb jelentősége volt, mint bármi másnak.
A napokban néztem meg egy kis hatperces TED videót, melyben Angela Lee Duckworth sokkal tudományosabban közelítette meg a témát. Róla annyit, hogy menedzsment tanácsadói karrierjével először általános iskolai matektanításért hagyott fel, aztán pszichológiát tanult, majd az University of Pennsilvania-n kutatta a kitartás témakörét. Még matektanárként megfigyelte, hogy a legértelmesebb tanulók nem feltétlenül teljesítenek jól a teszteken, a kevésbé okosak közül pedig akadnak, akik igen. Persze csak akkor, ha kellő energiát fektetnek a munkába. Azt már Daniel Goleman-tól is tudjuk, különféle kutatásokra támaszkodva, hogy az IQ nem jelzi jól előre az életbeli sikert, sokkal inkább az érzelmi és társas képességek. Duckworth mélyebben elkezdett a sikeresség témájában kutakodni, méghozzá elég széles spektrumon. Megpróbálták megjósolni egy katonai akadémián, hogy ki fog bennmaradni a kiképzés során és ki morzsolódik le. Tanulmányi versenyen igyekeztek előrejelezni, kik érik el a legjobb eredményt. Vizsgáltak pályakezdő tanárokat kemény környékeken. Kíváncsiak voltak rá, hogy kik maradnak az év végéig, és közülük kiknek sikerül javítani a diákjaik tanulmányi eredményét. A versenyszféra számos cégével is együttműködtek, hogy megnézzék, mely értékesítők maradnak a vállalatnál és kik teljesítenek a legjobban.
Egyetlen olyan közös tényezőt találtak a különféle területeken, ami a sikert előrejelezte. Nem a társas intelligencia, nem az egészség, nem a kinézet és nem is az IQ volt, hanem a kitartás (grit). A lelkesedés és az állhatatosság valamilyen hosszabb távú cél irányában, kemény munka a mindennapokban, hogy ezt a célt valóra váltsák.
Később chicago-i középiskolások kitartását mérte meg több mint egy évvel az érettségi előtt. A kitartóbb gyerekek jelentősen nagyobb arányban vizsgáztak le, mint a többiek. Számos más tényezőhöz képest is, mint például a család jövedelme, korábbi tanulmányi eredmények, vagy a biztonságérzet az iskolában.
A rossz hír az, hogy a kitartással elég keveset foglalkozott eddig a tudomány, és az erősítésével kapcsolatban is eléggé a sötétben tapogatóznak. A tehetség például nem tesz kitartóvá. Nagyon sok tehetséges ember van, aki egyszerűen nem tudja teljesíteni a vállalásait. Adataik szerint a kitartás nincs összefüggésben a tehetséggel, sőt, akár fordítottan arányos vele. Mondjuk ez nem annyira meglepő. Ha visszaemlékszünk Gladwell Kivételesek-ére és a 10 ezer óra gyakorlási szükségletre, azon kevesek jutnak el a világszínvonalra, akik egyszerre tehetségesek és hajlandóak kitartóan dolgozni, méghozzá brutális óraszámban.
Eddig tartott a beszéd, idáig jutott a kutatás. A következő nagy feladat, melyhez persze szükség van bőven kitartásra, hogy rájöjjenek, mivel lehet a gyerekek hosszú távú kitartását erősíteni.
A kitartást két dolog erősíti: az őszinte érdeklődés a téma iránt és a sikerélmény. Engem pl. nem érdekelnek a rovarok, ezért biztosan nem lennék kitartó a tanulmányozásukban.
VálaszTörlésPersze _kellően_nagy_ jutalom reményében lehet, hogy mégis. :)
Például, hogy a végén megeheted őket, mint a Távol-Keleten teszik :-)))
VálaszTörlés