2012. december 6., csütörtök

Legyünk pékek vagy akármik!

Olyan jó, hogy a nagy negatív masszában lehet azért lelkesítő sikertörténetekről is hallani, ráadásul olyanokról, ahol valódi értékteremtés történik. Persze mindig kiderül, hogy az eredményeket nem adják ingyen, egyaránt szükséges hozzá a szenvedély, a kitartó munka és a nulláról építkezésnél jó pár év befektetése. Nemrég olvastam egy cikket a Marmorstein pékség alapítójáról. A honlapjuk szerint 11 helyen kaphatók Budapesten a termékeik: természetes kovásszal, adalékanyagok hozzáadása nélkül, fatüzelésű kemencében sült kenyérfélék.

Bár a felmenői között voltak pékek, Miklós Mihály mégsem érezte soha korábban, hogy ezt a szakmát kellene választania. Amikor viszont Angliában és Franciaországban kézműves pékségekkel találkozott, elkezdte megérinteni a téma. Ezek hagyományos eljárásokkal dolgoztak és teljesen más végeredménnyel, mint amiket itthon tapasztalt. Először csak hobbiként, saját szórakoztatására kezdett kenyeret sütni. Ahogy ásta bele magát a témába, kiderült, hogy aktív internetes közösségi élet van a kenyérsütéssel kapcsolatban, és kiterjedt irodalom is elérhető. Bár emellett folytatta addigi foglalkozását, a hobbi szenvedéllyé alakult és fokozatosan egyre több perspektívát látott benne. Öt-hat évvel ezelőttig tehát autodidakta módon tanult és állítása szerint egész jó kenyereket tudott már sütni.


Aztán gondolt egyet és kiment Angliába péknek tanulni. Méghozzá úgy, hogy írt egy olyan pékségnek, akiket korábban megismert. Épp volt szükségük dolgozóra, így aztán vett egy repülőjegyet és két hét múlva kezdett. Keveset fizettek és kemény volt a munka, de befektetésként kezelte: testközelből megtanulhatott mindent arról, hogy miből, mit, mennyi ideig és hogyan csinálnak. Hiába tanulta ki a szakmát, ha itthon pékséget akart nyitni, vagy fel kellett volna vennie egy képzett péket, vagy neki kellett OKJ-s papírt szerezni. Mivel a kezdő vállalkozás nem bírta volna el az előbbi költségét, még egy évet rászánt, hogy megszerezze a képesítést.  Egyébként ezt is hasznosnak érezte, bár elég érdekes, hogy miért: egyrészt a dolog kémiáját és biológiáját is megismerte, másrészt pedig "jobban megértette azt is, hogy miért olyan a nagyüzemi kenyérgyártás, amilyen".

Hazatérése után folyamatosan kísérletezett az itthon beszerezhető alapanyagokkal, és az ismerősök, barátok ették a kenyereket, hogy legalább az anyagköltség visszatermelődjön. Nem volt egyszerű megtalálni a megfelelő minőségű lisztet, ugyanis leginkább a tré színvonalra van itthon kereslet, amit aztán az átlag pékség mindenféle adalékkal puffaszt. Ma egyébként kb. 250 kg kenyeret sütnek naponta, ami kisüzemi mennyiség, de többféle termékből tevődik össze.

Sokaktól hallja az ember, főleg az üzleti életben dolgozók közül, hogy valami konkrét dolog létrehozásával foglalkozna igazán szívesen, valami megfoghatóval. Jellemző, hogy éttermet vagy kávézót vagy cukrászdát nyitnának, mert ezek olyan romantikusnak tűnnek. Persze nem gondolnak bele, hogy mikor kel a pék, vagy hogy egy vendéglátós embernek nem nagyon van se estéje, se hétvégéje, se ünnepnapja. Esetleg sok év után. A fenti történet viszont jól bemutatja, hogy ha lángra kap a szenvedély, és valaki hajlandó akár éveket és komoly pénzt is áldozni arra, hogy profiktól tanulja meg a szakmát, sikeres tud lenni még a kedvezőtlen gazdasági környezet ellenére is.

(Miután megírtam ezt a bejegyzést, belebotlottam egy másik hasonló sztoriba. Aki kedveli a Cserpes joghurtokat, itt talál egy érdekes cikket a cégről, akik régebben kezdték, előrébb is tartanak mint a Marmorstein pékség, de hasonló filozófiával, miszerint készítsünk jó tejből jó tejterméket vegyészkedés helyett.)

1 megjegyzés:

  1. A Lipóti Pékség erdélyi pityókás (burgonyás) kenyere kapcsán engem is megérintett egy hasonló sztori. Megint a jó öreg sündisznó-elv jut eszembe (Jim Collins) a passion+profession+profit hármas közös halmaza, mint a kiválóság titka.

    VálaszTörlés