Tanuljunk egy nagyszerű tanítónőtől

A városban autózgattam a minap és fél füllel hallgattam a Kossuth Rádió Vendég a háznál c. műsorát. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy kellemes hangú, nagy tapasztalatú hölgy nagyon a szívemből beszél. A vezetés témája mellett a tanulás elősegítése, a képzések hatékonysága is az érdeklődésem középpontjában van ugyanis. Aztán másnap megkerestem a rádió honlapján a műsort, hogy ki lehetett ez a hölgy, meghallgattam ismét, aztán az interneten is utánanéztem kicsit.

A műsor vendége Winkler Márta tanítónő volt, aki a Kincskereső Iskola alapítója. A történet 1969-ben kezdődik, amikor korábbi eredménytelen könyörgései után az iskola új igazgatója megengedte neki, hogy felszedesse a leszögezett padokat, mert a gyerekek mozgásához térre volt szüksége. A fizika szertár udvaron korhadozó régi bútorait újította fel a szülőkkel közösen, hogy rugalmas teremberendezése legyen, ahol ugyanúgy megoldható a színházterem jelleg, mint a csoportmunka. A gyerekek különben is 6 fős csoportokban ültek általában. Figyelem, 1969-ben vagyunk Magyarországon, és nem egy mai vállalati tréningen vagy Henry Mintzberg International Masters Program in Practicing Management kurzusán!

Sokan ellenezték a megközelítést: micsoda dolog, hogy a gyerek szabadon előremegy az írásvetítőhöz egy bizonyításhoz, vagy hevesen érvel. "Az, hogy a gyereket nem engedem mozogni, fegyelmezve valami másra kényszerítem, az nem jó, nem terem jó dolog belőle. Az alkotó, teremtő öröm megélése ébren tartja az érdeklődést, az én dolgom is megkönnyül, és az övé is." - mondja Winkler Márta. A szellemi szabadságot és a mozgás szelét igyekezett befogni a vitorlába. A tanítónő szerint "nincs olyan témaköre a nyelvtannak, a matematikának, bármilyen tanulnivalónak, ami játékkal nem oldható meg, ezáltal úgy szereti meg (a gyerek), hogy sokkal könnyebb a tanulása".

Az előző bejegyzéshez kapcsolódva is megismerhették a hallgatók a tanítónő álláspontját: "a jutalom elmaradását a büntetés helyére teszem". Vastag betűvel írta fel a monogramját a táblára annak, aki nagyot haladt előre. Ezt aztán büszkén mutatták szüleiknek a gyerekek. Büntetni sosem büntetett, nem írt az ellenőrzőbe. Nem akarta másra áthárítani, ami az ő dolga. Jól élni a gyerekekkel, ez a leglényegesebb, valamint "minden helyzetet úgy szervezni, hogy legyen (a gyereknek) gondolkodni valója".

Honlapján a következő bekezdés olvasható: "Legfontosabbnak tartottam az önálló problémamegoldás folyamatait átélni, átéletni – örömeit és nehézségeit egyaránt. Azt akartam, hogy a gyerekek képesek legyenek rá,  és akarjanak is elindulni egyedül, ne várjanak el kész ismereteket. Kérdéseik legyenek minél szerteágazóbbak. Tevékeny részesei legyenek a tanításnak, önmagukat és társaikat is tanítsák. A kézikönyvekbe belesárgult, elavult ismeretek, tankönyvek tanmeséi helyett a tudományt fejlődésében kívántam követni."

Az első évtizedeket jellemző szembe szél után aztán elismerték munkáját hivatalosan is: Beke Manó-díjat, Apáczai Csere János-díjat,  Eötvös József-díjat, Újbuda-díjat, Budapestért-díjat, és a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje –díjat kapott.

Ken Robinson számos fórumon, többek között a TED-en is, ostorozza az oktatási rendszert amiatt, hogy kiöli a gyerekekből a kreativitást. A felnőttoktatás jelentős része pedig az oktatási rendszer hagyományait viszi tovább. Számomra fontos megerősítést jelentenek Winkler Márta gondolatai a vezetőképzés területén is. Ahogy korábban is írtam már erről, nem magunkat, hanem a dolgunkat kell komolyan venni. A szellemi szabadság, az informális közeg, az egymástól való tanulás lehetősége, a játékosság, az intenzív bevonódás, az átélés, a résztvevő felelősségvállalása saját fejlődéséért, a kérdésfeltevés és megvitatás mind-mind szükséges elemei egy olyan képzési folyamatnak, ami érzékelhető és tartós tanulást eredményez.