2011. augusztus 29., hétfő

A Vezető, az Idő, meg az Octavia

Kedves Olvasók! Örömömre szolgál, hogy Apáti Béla elfogadta vendégblogger felkérésemet és megosztja velünk az alábbiakban háromszereplős történetét:

Ugye, hogy úgy hangzik, mint egy Aesopus mese címe? Talán az is születne belőle, ha a nagy meseköltő valamilyen csoda folytán idecseppenne a világunkba… Így csak rövid eszmefuttatás következik, főleg azért, mert az elejtett megjegyzésekből úgy látom, hogy a blog látogatóinak nagy része vágyakozik egy ideálisabb világ után.


Lássuk hát szereplőinket:

  •  a Vezető, aki felismeri, hogy a rohanás csak könnyen felejthető eredményeket produkál
  •  az Idő, amiből kevés van, vagy sok, és rohan, avagy áll…
  • az Octavia, aki jelenleg 49. évét tapossa, és ennek megfelelő méltósággal viselkedik...

rtént egyszer, hogy a Vezető valami furcsa sugallatnak engedve (ami sokkal inkább a szívéből jött, mint az agyából), úgy döntött, hogy enged az infantilis felének, és vesz magának egy játékszert. Tudjuk ugye, hogy a férfiakat az különbözteti meg a gyerekektől, hogy drágábbak a játékaik, hát hősünk sem cáfolta e tézist, és egy öreg autót vett magának. Az öreg autó 1962-ben korának megfelelő korszerűséggel rendelkezett, körzeti- és állatorvosok vágyainak netovábbja volt. Igen ám, csakhogy az autóipar az eltelt 50 évben úgy gondolta, hogy azzal segít a vásárlóinak a legtöbbet, ha segít nekik rohanóbbá tenni ezt a világot. Szóval mára az Octavia idejét múlt darabnak számit, a maga 80-as utazótempójával, az utasteret illatosító benzinszaggal, és a „kenyérszervóval”. Ha így nézzük, nem is volt jó vétel.

De amikor a Vezető először beleült, elfordította a gyújtáskapcsolót[1] és a parkolóból kigurulva kettesben maradt az Octaviával, hirtelen megjelent harmadik szereplőnk is: az Idő.


Ott tartunk tehát, hogy a Vezető kihasználva az Octavia mind a 42 lóerejét, ugyanakkor óvatosan bánva az Idő által patinássá tett alkatrészekkel, felfedezte, hogy 80-al[2] is lehet közlekedni. És egyszerre azt is észrevette, hogy egy közel 50 éves Octaviát nehezebb vezetni, mint az autóipar mai remekeit: az úttartás a diagonal abroncsoknak és a futóműnek köszönhetően korántsem stabil, a sebességváltásra időt kellett szánni, és igen, kanyarodásnál férfimunka következett. Szerencsére ott volt mellette az Idő is, aki vélhetően érzékelte a feléje áradó tiszteletet, és úgy döntött segít.

Mert a Vezető egyszerre csak észrevette, hogy mindenre van ideje. A világ lelassult körülötte, apró és szépséges részletek bukkantak elő az addig csak elmosódottan észlelt periférikus díszletekből. Nem csak a külvilág lassult le: a Vezető is nyugodtabbá vált, mindenre időt hagyott magának – hisz volt belőle bőven. Eltűnt a kényszer is, hogy első legyen, hiszen már nem azzal kellett kitűnnie a tömegből, hogy versenyez. Nem akart előzni, nem akart hamarabb odaérni céljához, mint ahogy a körülmények engedték. És nem idegeskedett, ha a körülmények kicsit visszatartották.

Az Idő pedig látva, hogy a Vezető hogyan gondol rá, hirtelen elhatározta, ő is megváltozik. Persze, a mutatók nem forogtak lassabban, hiszen azt Ő sem tehette meg, de megmutatta a Vezetőnek, miről marad le, ha a Vezető szolgálja az Időt, és nem fordítva.

És a Vezető elég okos volt, hogy megértse: lehet, hogy lassabban jut el a céljához, de ez alatt nem arra koncentrál, hogy elkerülje a baleseteket, hanem látta a világot, a részletekből ki tudta szűrni, melyek az igazán fontosak, több időt hagyott magának a döntésekre. És ráadásul sokkal szebbnek látta a külvilágot. És az Octaviában ülve, miközben más Vezetők elhúztak mellette, mosolyt látott az arcukon. Nem azt a gúnyosat, hogy „Bocs, de megelőztelek!”, hanem azt a kedveset, ami a megértésről szólt. És volt még valami a szemekben, ahogy az Octaviára, a Vezetőre és Időre néztek: vágyakozás…

Ha Aesopus mesélte volna ezt a történetet, biztos megmondja a tanulságot is…                            



[1] Na jó, ez az idealizált változat, mert az első fordításnál nem egészen így történtek a dolgok…
[2] Időközben egy GPS segítségével kiderült, hogy ez a 80 inkább 70… 

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jó történet. Szerintem mindannyian keressük az Octáviánkat és vágyunk rá, hogy kipróbálhassuk.

    Zoli

    VálaszTörlés
  2. Szép történet, csak rá kell nézni az Octáviára és az ember szerelembe esik. Jó dolog kikapcsolni a rohanó világból, lelassulni és észrevenni a szépet magunk körül.
    Az is érdekes kérdés, hogy a Vezető egy hónapban
    hányszor teheti és teszi meg, hogy az Octáviába üljön? És hányszor ül be a gyorsabb autójába, mert sietni kell? Mert az jó, hogy mi lelassulunk, de a világ elrohan mellettünk.

    VálaszTörlés
  3. Vannak olyan típusú emberek is, mint a rákok...hogy kettőt lép hátra, egyet előre és ameddig a társai úgy érzik, hogy folyamatosan "haladnak" addig a 'rák' hamarabb beér mégis a célba. Vagy ott van a pók, szépen lassan szövögeti a hálóját, senki nem gondolná, hogy egyszer lesz belőle valami, pedig általában mindig befejezi elég precízen...
    Vagy maradjunk csak a régi közhelyes mondásnál: "Lassan mész, tovább érsz":)

    Anita

    VálaszTörlés
  4. Circ Bácsinak is van egy 40 éves Mercije (Frici), ami most a kertben állva lassítja a világot és bár most átmenetileg épp felveri a gaz, kisugárzása a Mesterben egyértelműen tetten érhető!

    VálaszTörlés
  5. Ha esetleg valaki nem értené, Orsi: Circ Bácsi = Sensei Marossy Károly, karaténak mestere!

    VálaszTörlés
  6. Én ezt az érzést idén kipróbáltam, nem egy autóban egy másik országban. És ez működik, egy hétig nekem is volt Octáviám!!!!

    VálaszTörlés