A Vezető, az Idő, meg az Octavia

Kedves Olvasók! Örömömre szolgál, hogy Apáti Béla elfogadta vendégblogger felkérésemet és megosztja velünk az alábbiakban háromszereplős történetét:

Ugye, hogy úgy hangzik, mint egy Aesopus mese címe? Talán az is születne belőle, ha a nagy meseköltő valamilyen csoda folytán idecseppenne a világunkba… Így csak rövid eszmefuttatás következik, főleg azért, mert az elejtett megjegyzésekből úgy látom, hogy a blog látogatóinak nagy része vágyakozik egy ideálisabb világ után.


Lássuk hát szereplőinket:

•  a Vezető, aki felismeri, hogy a rohanás csak könnyen felejthető eredményeket produkál
•  az Idő, amiből kevés van, vagy sok, és rohan, avagy áll…
• az Octavia, aki jelenleg 49. évét tapossa, és ennek megfelelő méltósággal viselkedik...

Történt egyszer, hogy a Vezető valami furcsa sugallatnak engedve (ami sokkal inkább a szívéből jött, mint az agyából), úgy döntött, hogy enged az infantilis felének, és vesz magának egy játékszert. Tudjuk ugye, hogy a férfiakat az különbözteti meg a gyerekektől, hogy drágábbak a játékaik, hát hősünk sem cáfolta e tézist, és egy öreg autót vett magának. Az öreg autó 1962-ben korának megfelelő korszerűséggel rendelkezett, körzeti- és állatorvosok vágyainak netovábbja volt. Igen ám, csakhogy az autóipar az eltelt 50 évben úgy gondolta, hogy azzal segít a vásárlóinak a legtöbbet, ha segít nekik rohanóbbá tenni ezt a világot. Szóval mára az Octavia idejét múlt darabnak számit, a maga 80-as utazótempójával, az utasteret illatosító benzinszaggal, és a „kenyérszervóval”. Ha így nézzük, nem is volt jó vétel.

De amikor a Vezető először beleült, elfordította a gyújtáskapcsolót[1] és a parkolóból kigurulva kettesben maradt az Octaviával, hirtelen megjelent harmadik szereplőnk is: az Idő.

Ott tartunk tehát, hogy a Vezető kihasználva az Octavia mind a 42 lóerejét, ugyanakkor óvatosan bánva az Idő által patinássá tett alkatrészekkel, felfedezte, hogy 80-al[2] is lehet közlekedni. És egyszerre azt is észrevette, hogy egy közel 50 éves Octaviát nehezebb vezetni, mint az autóipar mai remekeit: az úttartás a diagonal abroncsoknak és a futóműnek köszönhetően korántsem stabil, a sebességváltásra időt kellett szánni, és igen, kanyarodásnál férfimunka következett. Szerencsére ott volt mellette az Idő is, aki vélhetően érzékelte a feléje áradó tiszteletet, és úgy döntött segít.

Mert a Vezető egyszerre csak észrevette, hogy mindenre van ideje. A világ lelassult körülötte, apró és szépséges részletek bukkantak elő az addig csak elmosódottan észlelt periférikus díszletekből. Nem csak a külvilág lassult le: a Vezető is nyugodtabbá vált, mindenre időt hagyott magának – hisz volt belőle bőven. Eltűnt a kényszer is, hogy első legyen, hiszen már nem azzal kellett kitűnnie a tömegből, hogy versenyez. Nem akart előzni, nem akart hamarabb odaérni céljához, mint ahogy a körülmények engedték. És nem idegeskedett, ha a körülmények kicsit visszatartották.

Az Idő pedig látva, hogy a Vezető hogyan gondol rá, hirtelen elhatározta, ő is megváltozik. Persze, a mutatók nem forogtak lassabban, hiszen azt Ő sem tehette meg, de megmutatta a Vezetőnek, miről marad le, ha a Vezető szolgálja az Időt, és nem fordítva.

És a Vezető elég okos volt, hogy megértse: lehet, hogy lassabban jut el a céljához, de ez alatt nem arra koncentrál, hogy elkerülje a baleseteket, hanem látta a világot, a részletekből ki tudta szűrni, melyek az igazán fontosak, több időt hagyott magának a döntésekre. És ráadásul sokkal szebbnek látta a külvilágot. És az Octaviában ülve, miközben más Vezetők elhúztak mellette, mosolyt látott az arcukon. Nem azt a gúnyosat, hogy „Bocs, de megelőztelek!”, hanem azt a kedveset, ami a megértésről szólt. És volt még valami a szemekben, ahogy az Octaviára, a Vezetőre és Időre néztek: vágyakozás…

Ha Aesopus mesélte volna ezt a történetet, biztos megmondja a tanulságot is…                            

---

[1] Na jó, ez az idealizált változat, mert az első fordításnál nem egészen így történtek a dolgok…

[2] Időközben egy GPS segítségével kiderült, hogy ez a 80 inkább 70…