Esettanulmány 4 hónap tudatos vezetésről

Jó ötletnek tartom alkalmanként demonstrálni is, nem csak okoskodni arról, hogy mit is értek tudatos vezetésen. Az elmúlt négy hónapban nagyszerű lehetőség nyílt erre, amikor kipattant a fejemből, hogy segíteni kellene valahogy a pedagógusoknak, mert most márt tényleg vérlázító, ahogy kapják az ívet országunk “nagyjaitól”. Eddig is ezer sebből vérzett a közoktatás, megtapasztalhattuk diákként, szülőként és munkahelyi vezetőként egyaránt, de a már korábban elfogatott és a mostanában beterjeszteni kívánt törvényjavaslatok még számottevően szarabbá teszik a helyzetet. Várhatóan még többen fognak menekülni erről a pályáról, és azok maradnak majd csak, akik úgy érzik, hogy nincs egyéb választásuk. Az már az idei felsőoktatási jelentkezésekből jól látszik, hogy alig felvételizik valaki tanárnak, különösen a természettudományok területén. A fiataloknak ugyanis van más opciójuk. Ami pedig még az előző rendszerben se nagyon volt elképzelhető, hogy a hangjukat hallató tanárokat módszeresen kirugdossák, és most már sikerült idáig is süllyednie az inkompetens és igen alacsony etikai mércével bíró elöljáróinknak. Én speciel a magam részéről magasról teszek a politikára, a rendszerváltás óta eltelt több mint 30 évben csodásan bizonyította minden oldal, hogy tökéletesen alkalmatlan a vezetői szerepre. De az oktatás és az egészségügy területe olyan közügy, ahol egyszerű adófizetőként is időszerű lenne odab@sznunk az asztalra, mert a hozzá nem értés és a rosszindulat olyan kombinációjára tudtak elpofátlanodni a mindenkori uralkodó réteg tagjai, hogy ez már egyre több honfitársunk életére gyakorol erőteljes negatív befolyást. Ennyit a kontextusról.

Szóval február elején arra gondoltam, hogy körbeszaglászom a kérdést: vajon a coach közösség kapható lenne-e a pedagógusokat segítő önkéntes munkára. Egy LinkedIn post rögtön kb. 50 jelentkezőt hozott. Az első tudatos vezetői döntés az volt, hogy mielőtt belefognánk, csináljunk egy pilot programot. Mivel tudtam magamról, hogy a szervezésben nem vagyok jó, gyorsan próbáltam ugyanilyen módon toborozni egy kis csapatot, akik szívesen végeznek efféle munkát, és jók is benne. A második tudatos lépés tehát az erősségekre építés volt. Sokan figyelmeztettek, hogy nem lesz egyszerű még ingyenesen sem pedagógusokat bevonni, különféle okokból. Annyi ambícióm azért volt, hogy kicsiben megpróbáljuk, és egy hónap alatt bizonyítást nyert, hogy ha nehezen is, de csak “el tudunk adni” 50 ingyenes coaching folyamatot a célcsoportnak. A projektcsapatra rábíztam, hogy találják ki a szervezést, de nem volt egyszerű összehozniuk az egyeztetést az egyéb elfoglaltságaik miatt, és amikor igen, eléggé eltérő elképzeléseik voltak a hogyanról. Fel kellett tehát tűrni az ingujjamat, és mégis, az eredeti szándékommal ellentétben közelről menedzselni a pilot projektet.

A következő kérdés az volt, hogy fel tudjuk-e skálázni országos szintre a kezdeményezést, amit egyfajta jövőképként kellett megfogalmazni, hogy akiket megkeresek ennek érdekében, értsék, hogy mihez csatlakoznak. Ennek az volt a lényege, hogy az országban mindenhol elérhető legyen a díjmentes coaching támogatás mindazoknak a pedagógusoknak, akik erre igényt tartanak. Ha a több mint százezer tanár 1%-a lát benne fantáziát, akkor már csináltunk valami értelmeset. Létrejött tehát a Coach és szupervizor összefogás a tanárokért.

Magam hívtam fel 16 coachképzés alapítóját/vezetőjét, mert a stratégiai partnerekkel való kapcsolatfelvételt alapítóként nekem kellett megtenni, nekem volt meg hozzá a személyes kapcsolatrendszerem.

Az is látszott, hogy az induló csapatban a tagok egy részének nem volt annyi ideje, hogy a következő hónapokban erre a tevékenységre még többet áldozzon, de volt olyan is, aki kész volt rá, és érződött, milyen olajozottan tudunk együttműködni. De ha rátaposunk a gázra, akkor kevesen leszünk. A felskálázás pedig még komolyabb szervezőmunka, és ahogy már korábban írtam a saját képességeim korlátjairól, tudatosan nem vállaltam be azt, ami a gyengeségem. Vettem egy nagy levegőt, és vezetői közreműködésre kértem meg régi kolléganőmet, akivel korábban már dolgoztam együtt non-profit területen, és aki azóta több TEDx konferenciát is megszervezett a társaival. Ha szerettem volna valami nagyobb volumenű dolgot létrehozni, ahhoz szükség volt a menedzsment kapacitás bővítésére, és ezt fejvadászattal lehetett megoldani. Szerencsére pár nap gondolkodási idő után Barbara igent mondott a felkérésre, teljes felhatalmazást kapott szervezési kérdésekben, a csapatba új tagokat toborzott, közös munkával felépítették a folyamatokat és a technológiát, elosztották a feladatokat. Igyekeztem minden olyan esetben rendelkezésre állni, ahol a közreműködésemet igényelték, de nem beleokoskodni semmibe, amit a kollégák maguktól is ki tudtak találni és képesek megoldani.

Fontosnak ítéltem, hogy folyamatosan tartsam a kapcsolatot a csapattagokkal, főleg akikkel korábban nem ismertük egymást. Naponta vagy pár naponta kommunikáltunk, de nem csak emailben, hanem telefonon is hívtam őket, és amikor lehetőség adódott a személyes összefutásra (más településen, sőt más országban is vannak csapattagok), akkor azt igyekeztem kihasználni.

Ugyancsak lényeges felelősségemnek tartottam, hogy heti vagy max két heti rendszerességgel beszámoljak kifelé is az előrehaladásunkról, és megköszönjem a kollégáknak a befektetett energiát. Erre természetesen nem csak a külső kommunikációban, hanem egymás között is odafigyeltem: minden alkalommal, amikor valami pozitívumot tapasztaltam, azt szóvá is tettem. A csapaton belül pedig igyekeztem úgy kommunikálni, hogy a történésekről folyamatosan értesüljön minden tag, akkor is, ha közvetlenül nem érintett minden témában.

Igyekeztem figyelni, vagy akár meg is kérdezni, hogy a csapatban ki milyen feladatokra rezonál, és mi nem komfortos számára. Ilyenkor vagy volt más, aki szívesen megtette, illetve én is gyakran vállaltam, hogy én majd intézem, felveszem a kapcsolatot, kommunikálok róla. Vezetőtársammal pedig legalább havonta előretekintünk, hogy merre kellene tovább kormányozni a hajónkat, milyen partnerekkel kezdeményezzünk továbblépést, miféle erőforrásokat kellene gyűjtenünk.

Emellett hozzám terelik a kollégák a kívülről érkező megkereséseket, amelyeknél nem teljesen biztosak abban, hogy miként válaszoljunk. Vezetőtársammal ilyenkor én is egyeztetek szükség szerint. Nálam áll meg a labda, én már nem tudom máshova továbbpasszolni. Mindenesetre a fontos döntéseknél, új helyzeteknél kikérem a többiek véleményét.

És hát, ha van hozzá kedvem és ambícióm, ha nincs, vezetőként nekem kell (legalább) az egyik arcának lenni az ügynek, és ehhez rendelkezésre kell állni a külső kommunikációs lehetőségeknél, legyenek azok sajtómegkeresések vagy szereplések. Természetesen ezt a felelősséget meg tudjuk osztani a közösség más tagjaival, akár a szervezőcsapatban, akár más tapasztalt résztvevők bevonásával.

Tudatos vezetés alatt én azt értem, hogy élére állunk valaminek, kezdeményezünk, és mindeközben folyamatosan építünk két dologra: egyrészt az önismeretünkre és munkatársaink fokozatos megismerésére, másrészt az emberek vezetésével kapcsolatos legalapvetőbb tudásra és kívánatos viselkedésformákra. Talán az életből merített fenti leírás és a vastag betűs kiemelések segítenek másnak is abban, hogy az alapelveket hogyan lehet a gyakorlatba ültetni. A fentiek révén felépült támogató közösségünk létszáma egyébként 4 hónap alatt átlépte a 720 főt, kb. fele-fele arányban coachok és pedagógusok. (Utólagos kiegészítés: végül 460 coach 580 pedagógus számára biztosított 5 alkalmas ingyenes coaching folyamatot a program 2023 szeptember 30-i lezárásáig.)

• • •

Töltsd le ingyenesen vezetéssel kapcsolatos e-könyveimet a Tudatos Vezetés blog főmenüjéből! Itt az első, a második, a harmadik, és a bonus track, a "menedzsment haiku" gyűjtemény. Dr. Dobay Róbert kollégám innen letölthető e-könyvében a veszélyes féligazságokról, "bevált" HR gyakorlatokról rántja le a leplet. Írtam továbbá szabadon elérhető e-könyvet saját életünk tudatosabb irányításáról és az élvezetesebb és eredményesebb tanításról, azokat is figyelmedbe ajánlom.