Különbség a legjobbak és a majdnem olyan jók között

Engem mindig elbűvöl és csodálattal tölt el, amikor kiváló teljesítményt látok-hallok-tapasztalok, történjen az a sportban, a művészetekben, a gasztronómiában, vagy bárhol máshol a munka világában. És az is el szokott gondolkodtatni, hogy vajon mi választja el a “kapufát”, a majdnem gólt a góltól, mi kell ahhoz, hogy rendre befelé pattanjon a labda és ne kifelé. Nyilván a szartól könnyű megkülönböztetni a kiválót, és az is viszonylag egyszerűen megállapítható, hogy a kettőt irgalmatlan mennyiségű energiabefektetés választja el egymástól. De a majdnem kiváló teljesítmény mögött is rengeteg munka van. Amikor felsorakozik nyolc ember egy úszó világverseny döntőjében, akkor azok mind iszonyú gyorsan söpörnek végig a távon, de végül jellemzően ugyanazok a nevek állnak a dobogóra, néhány másodperc vagy tizedmásodperc időeltéréssel. A könnyűzenében is azt látom, hogy manapság egy fesztiválon már minden előadó körül nagyszerű zenészek nyomják, nyilván azok kerülnek oda, akikre kíváncsi a közönség, mégis szembetűnő a különbség a teteje és a többiek között a dalok minőségében, a színpadképben, az összeszedettségben, a közönséggel való kommunikációban, a jelenlétben, tehát gyönyörűen látszik, hol állnak jelenleg a profizmus-skálán.

A múlt héten Dobay Robi kollégámnak-barátomnak (és gyors reakcióképességének) köszönhetően néhány év után ismét eljutottunk közösen a teltház előtt játszott Pick Szeged - Barca Bajnokok Ligája kézilabda mérkőzésre, ahol címvédőként természetesen a Barca volt a találkozó esélyese, mi pedig tudtuk, hogy mindenképp jól fogunk szórakozni. Ha sikerül a Szegednek legyőzni őket hazai pályán, akkor azért, ha mégsem, akkor is nagyszerű kézilabdázásnak lehetünk szemtanúi. Az első félidőben abszolút tartotta a lépést a Szeged a Barcával, sőt, olyan időszak is volt, amikor öt góllal vezetett. A szünetre azonban egy gólra apadt az előny. A második félidő első 5-10 percében még állták a sarat, aztán átvette a vezetést a Barca, azt folyamatosan fenntartotta, végül pedig egyáltalán nem megalázó, de biztosan kézben tartott hétgólos győzelmet aratott a hazai csapat ellen. Az egyik legjobb, ha nem a legjobb európai csapattal szemben maradt alul néhány góllal a Szeged, akik tényleg majdnem olyan jók, de csak majdnem. Egyébiránt mindkét csapatnak “nagy öreg” spanyol edzője van, nemzeti válogatottakból (sőt nem ritkán azok kulcsembereiből) összeépített nemzetközi játékosállománya, ráadásul a többségük már évek óta együtt játszik.

A meccs után beszélgettünk erről egy kicsit Robival és az édesapjával, Dezső bácsival is, aki évtizedek óta követője és szurkolója a csapatnak. Aztán a tévében meghallgattam a mérkőzést követő interjúkat Juan Carlos Pastor vezetőedzővel és két meghatározó játékossal a csapatból. A következőket szűrtem le: a Barca valamivel gyorsabb játékra képes és a 60 perc nagyobb részében tudnak teljes mértékben koncentrálni. Fizikailag egy kicsit tovább bírják erővel, amit az is elősegít, hogy a fáradó játékosok rendszeresen lemehetnek pihenni, és ekkor egy velük ekvivalens teljesítmény leadására képes csapattag helyettesíti őket.

Bár a munka és a vezetés, valamint a sport közötti párhuzam látványos ugyan, de nem mindig mondható teljes mértékben relevánsnak, azért talán lehet néhány értelmes megállapítást tenni. (Hogy miért sántít néha a párhuzam? Hát a munka világában keveseknek adatik meg, hogy erejük teljében lévő, kimagaslóan tehetséges, egész életükben extrém munkabefektetéshez szokott, győzelemre motivált, kiemelkedően kitartó csapattagokkal dolgozhassanak együtt…) Szóval ki merném jelenteni azt, hogy az egészen kiváló eredmények mögött ott van, hogy az egyén vagy a csapat fáradhatatlanul reszelgeti a teljesítmény szempontjából legfontosabb néhány területen a képességeit, és ezzel szerzi meg azt a kis versenyelőnyt. A Barca esetén ilyenek a fenti elemzés alapján a játék gyorsasága, a koncentrálóképesség időbeli nyújtása és a fizikai teherbírás. A bevetések során pedig a rendszeres megpihenés-visszatöltődés lehetősége, ezalatt pedig egymás teljes értékű helyettesítése.

Lehet, hogy nagyképűen fog hangzani, de mi is pont erre törekszünk a csapatunkban. Százával vannak azok a cégek, akik vezetők fejlesztésére vállalkoznak. Nekünk ebben a mezőnyben kell a legjobbak között lennünk, és van sok szereplő a piacon, aki majdnem olyan jó. Mik azok a területek, amiket fáradhatatlanul reszelgetnünk kell? Az egyik a programok tartalma, relevanciája, tudományos megalapozottsága, lépést tartva a tudomány fejlődésével (lásd pl. neuroscience). A másik, hogy a résztvevőknek élmény legyen velünk dolgozni, mert azzal lehet fenntartani a tanulási motivációt. A harmadik, hogy a viselkedéstudomány felfedezéseire építve fokozatosan növeljük a megszerzett tudás gyakorlatba épülésének arányát, eredményességét és tartósságát. Más szóval, számottevő hatást keltsenek a programjaink a kitűzött cél irányába, ami a hatékonyabb és eredményesebb people management a megtartóerő és a munkatársi elkötelezettség fokozása érdekében. A programokat tartó (delivery) csapatban pedig olyan kollégák legyenek, akik abszolút csereszabatosak, még akkor is, ha egyébként tök más karakter mindenki. Nem történhet meg, hogy a résztvevők és az ügyfél érzi a különbséget, hogy egy csoportnál csak “majdnem olyan jó” kollégát kaptak tőlünk. Inkább növekedjen lassabban az üzlet, de a lábak mindig stabilan álljanak alatta.

Nálatok mi az a néhány terület, ahol a legmagasabbra kell raknotok a lécet, és folyamatosan törekedni afelé? Meg tudnak-e pihenni rendszeresen a kulcsemberek, akik a hátukon viszik a csapatot? Milyen a helyettesítés és az utódlástervezés színvonala és hogy lehetne ezeken lépésről lépésre javítani? A csapat mely pontjain kellene erősíteni?

Kattints ide és töltsd le ingyenesen legújabb, Egy szakajtó menedzsment haiku című e-könyvemet!