Miért nem csinálja, ha érti? – a deklaratív és a procedurális memória rejtelmei

Nagy kerek szemeket tudnak mereszteni az emberek amiatt, hogy hiába oktattak másokat egy eszköz vagy módszer használatára, inkább az számít kivételnek, ha valaki alkalmazza. A többségen nem sok nyomot hagyott, hogy alaposan elmagyarázták neki. Bármennyire is tudják, mit kéne tenniük, akárhányszor hallották már a kívánatos gyakorlatot vagy viselkedést, mégse látszik ez meg a napi működésükön, még akkor se, ha értik, akár egyet is értenek vele, sőt, képesek visszaismételni a tudnivalókat szükség esetén. Ez azért van, mert másképp jegyezzük meg és tudjuk felidézni a tényeket és az emlékeket, mint ahogy ez a gyakorlati tevékenységekkel, szokásokkal, tehát a viselkedésünket leginkább meghatározó tényezőkkel történik. Olyan ez, mint amikor rendületlenül nyomogatsz egy gombot, hogy elindíts egy berendezést, csak éppen egy másikat kéne csavargatni hozzá.

A deklaratív memória és a hozzá kapcsolódó tanulási út, amivel a tényeket, adatokat, történeteket és összefüggéseket elsajátítjuk, odafigyeléssel indul, majd pedig a munkamemóriánk a hippocampus irányába tereli az információkat. A hippocampusban könnyen jönnek létre kapcsolatok a neuronok között, de ezek a kapcsolatok kevésbé tartósak. A tartós tárhely, az új agykéreg (neocortex) felé a hippocampus továbbítja az információkat, ahol lassabban, több ismétlést igényelve keletkeznek a később is visszaidézhető memórianyomok. Amikor az iskolában egy dolgozatra van vizsgára készülve gyorsan beseggelünk egy dózis tananyagot, egész jó eredményeket érhetünk el. De mivel nincs későbbi ismétlés, az új agykéregig ezek a tudnivalók már nem jutnak el, illetve nagyon halvány nyomokat hagynak, nem csoda tehát, hogy később semmit se tudunk belőle felidézni. Mindazok pedig, amelyeket kellő mennyiségben hallottunk már az emlékezéshez, nemigen befolyásolják a viselkedésünket, pláne nem válnak készséggé, mert ahhoz másfajta tanulási utat kellett volna bejárni.

A procedurális memóriánkat fejlesztő tanulás cselekvéssel, gyakorlással történik. Abból lesz készség, amit nagyon sokszor elvégeztünk, és úgy építünk szokásokat, hogy az adott cselekvés valamilyen szempontból beválik számunkra, azaz stimulálja a jutalmi rendszerünket, dopamin-felszabadulással jár, így hasonló hívóingerek esetén ugyanezt a rutint fogja lefuttatni az agyunk. Fokozatosan automatizálódik, egyre kevésbé lesz tudatos és szavakba önthető. Mindez egy teljesen más csatornán keresztül zajlik, a hippocampus helyett a törzsdúcok segítségével. Hogy csinálunk vagy nem csinálunk valamit a mindennapokban, leginkább ezeken az autopilot üzemmóddá vált szokáshurkokon múlik. (Felettébb érdekfeszítő tapasztalatokat szereztek a tudósok egy híres esetből, ahol egy H.M. monogramú páciens életét követték nyomon, miután a hippocampusa sérült. Semmi új információt nem tudott megjegyezni élete hátralévő részében, se azt megmondani, hogy hol van a konyhában az általa rendszeresen fogyasztott étel, milyen a lakás beosztása, vagy melyik útvonalon jut haza egy sétából. Ennek ellenére probléma nélkül el tudta végezni a dolgait otthon, és a korábban feleségével többször lejárt utakat is simán abszolválta önállóan, nem tévedt el egyszer sem. A procedurális tanulási út számára is nyitva maradt.)

A jó hír azonban az, hogy a deklaratív tanulás továbbvihető procedurális irányba, csak kevesen veszik rá a fáradságot, hogy (1) kitalálják, miként lehet ezt megtenni, (2) meg is valósítják a tervet. Ha megértünk valamit, és fel is tudjuk idézni, keresni kell a lehetőséget a mihamarabbi kipróbálásra. Amennyiben ez sikeres, nő a valószínűsége, hogy újra megismételjük. Mihelyst a tudatosabb működés különféle aspektusaiért felelős prefrontális kéreg érzékeli az ismételt cselekvést, elkezdi kiépíteni a procedurális kapcsolatokat az agyunkban.

Ha tehát azt szeretnénk, hogy a megszerzett tudást cselekvés vagy viselkedésváltozás is kövesse, legalább akkora figyelmet kell fordítani a procedurális memória stimulálására, mint amennyit az észosztásra szánunk. Ahol ezt megteszik, ott van tényleges készségfejlődés, viselkedésbeli módosulás. Végül hadd említsek meg három stratégiát, ami bármilyen tanulás hatékonyságát drámai módon fokozza:

1. “Direct instruction”-nak nevezik azt a módszert, ahol a magyarázat/tudásátadás és a gyakorlás folyamatos váltakozására épül a tanulási folyamat. Nem egyirányú, hosszas pofázás van, hanem mindkét tanulási utunkra egyenlő súllyal építünk.

2. “Spaced repetition”, azaz a több alkalommal végzett, időben szakaszosan eltolt, rövidebb ideig tartó gyakorlás/ismétlés vezet hosszú távú tudáshoz. Nem az egyszeri nyakon öntése az embereknek befogadhatatlan mennyiségű információval, és nem az utolsó pillanatos magolás a számonkérésre.

3. “Retrieval practice.” Sokkal hatékonyabb az újraolvasásnál, ha megpróbáljuk visszaidézni a tanultakat. Ez történhet elmondással, emlékeztető kártyákkal, önteszteléssel, stb.

Írtam amúgy bővebben is már az emberi lények tanításáról, az erről szóló ingyenes e-könyvem innen tölthető le.