A pillanatban táncolva, élvezettel szörfözzünk a VUCA-hullámokon!

Régen nem írtam a blogra, meg előtte is elég ritkán, valami tudatalatti erő tart vissza attól, hogy tovább rontsam a levegőt ebben a fojtogató okosságszmogban, ami az elmúlt félévben minimálisra csökkentette az emberek látótávolságát. Úgy is mondhatom, hogy önkéntesen korlátozom a kibocsátási mennyiségemet, mint aki leteszi az autóját és átül a kerékpárjára, vagy csomagolás nélkül vásárolja az élelmiszereket.

Mivel én afféle tervezős csávó vagyok, aki abban hisz, hogy a dolgokat érdemes jól kitalálni, rendesen összerakni, majd a gyakorlatban megvalósítva csiszolgatni, nem mondhatom, hogy nekem való lenne az a világ, amiben most kénytelenek vagyunk valahogy lavírozni. Bár nagyszerű bullshit-szólamokat lehet megfogalmazni arra, hogy milyen csodás módon kovácsolhatunk lehetőséget a nyakunkba permeteződő zaftos fekáliából (lásd a cikk címét), a valóságban inkább azt figyelem meg, hogy az emberek inkább igyekeznek a maguk módján túlélni ezt az időszakot. Előre nincs sok értelme gondolkodni, mert bármikor keresztbevághatja az élet a terveinket. A magam részéről már 1-3 hónapra előre is csak ceruzával, ötven százalékos valószínűséggel tervezek, a következő heti naptáramban még tudok hinni valamennyire, de a figyelmemet leginkább arra összpontosítom, hogy mi lesz holnap, és azt hogy tudom a legjobban megcsinálni. Tehát az orrom előtt nem sokkal van a fókusz.

Azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban merül fel, hogy a lécet a körülmények okán leeresztik, tekintve, hogy még mindig jobb valahogy, mint sehogy. A maximalistáknak igen nehéz ilyen felfogással együtt élni. Lovagolhatunk mi a hullámokon, táncolhatunk a pillanatban, de az improvizált, gátló körülményekkel korlátozott, először és utoljára elővezetett produktum elég ritkán lesz magas színvonalú. A Momentán Társulatnál az tud lenni, de ők épp azt gyakorolták már sok ezerszer, hogy miként kell kiválóan improvizálni. De értem, és egyet is értek vele, hogy a semmittevéssel nem lehet előremozdulni, tehát vágjunk bele. Ünnepelni azért nem ünnepelném, hogy milyen szuper, itt a “new (ab)normal”.

Nem tudom nem észrevenni, ahogy az emberek ragaszkodnak a találkozáshoz. Persze ha nincs más választás, vegyük elő az online verziót, benne vannak abban is fegyelmezetten. De ha megcsillan a lehetőség, akkor tartsunk távolságot, akár vegyünk maszkot, csak legyen személyes.

Attól tartok, hogy nem a rugalmasságot és az örömteli egyensúlyozást tanuljuk meg mostanában, hanem a rövidtávot, a beszűkült fókuszt, az alacsonyabb sztenderdet, a kiszolgáltatottsághoz való kényszerű alkalmazkodást, a beletörődést abba, amire nincs hatásunk, a fásult legyintést az újabb kellemetlenségekre. Egyúttal viszont azt is újra be tudjuk bizonyítani, hogy nem adjuk fel, nem papírból vagyunk hajtogatva, és ha kell, a metszőfogunkkal rágjuk át magunkat a falon. Bár ez kétségkívül kevésbé elegáns és látványos, mint a szörfözés.

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvemet!

Első négy, vezetésről szóló e-könyvemhez a menüből elérhető letöltési oldalakról tudsz hozzájutni, ugyancsak ingyenesen.