A komfortzónán belül is történnek csodák!

Kering az interneten egy jópofa ábra két egymást nem metsző körrel: az egyik a komfortzónádat jelöli, a másik azt, ahol a csodák történnek. A kép azt implikálja tehát, hogy a csodákhoz ki kell lépned a komfortzónádból. Ebben persze van igazság, de csak részigazság. Amikor próbára teszed magad az ismeretlenben, gyakran előfordul, hogy sokkal többre vagy képes, mint amit előzetesen gondoltál volna, vagy olyat is meg tudsz csinálni, amiről az ellenkezőjét feltételezted. A tapasztalatból tehát megerősödött önbizalommal térhetsz vissza, egyúttal a komfortzónád is szélesedhetett ennek eredményeképp.

Mint minden túl jól hangzó mondás, ez is hordoz magában kérdőjeleket. Az egyik ilyen, hogy a kijelentés azt a hamis feltételezést hordozhatja, hogy komfortzónánkból kilépve mindig csodák fognak bennünket érni. Ez pedig nem igaz. Jobb esetben csak annyi történik, mint ami velem annak idején a vitorlásvezető képzésen vagy a búvártanfolyamon. Mindkét esetben kiléptem a komfortzónámból a jelentkezéssel és a képzésen való részvétellel, és a közepén jöttem rá, hogy nekem az a csodálatos vitorlázás, amikor valaki más vezeti a hajót, én meg rozéfröccsöt iszogatok, a búvárkodást pedig sokkal szívesebben cserélem tengerparti heverésre és a tájban való gyönyörködésre. Nem is vizsgáztam le egyikből se. Rosszabb esetben a komfortzónából kilépés akár sérüléseket is okozhat, fizikaiakat és lelkieket egyaránt. Ezzel minden edzőnek, trénernek, coachnak és vezetőnek tisztában kell lennie.

A másik hamis feltételezés lehet, hogy a csodák és a nagy eredmények minden esetben annak az eredményei, hogy kiléptünk a komfortzónánkból. Persze a zóna nem egy vékony vonal, hanem egy terület. Attól senki nem fog elérni sikert vagy tanulást, hogy chipset zabál a valóságshow előtt (ezt én passzív zónának nevezném). A kilépés azonban a zóna túlfelén értelmezendő. Szerintem viszont a zóna innenső oldalán vagy közepén is szépen fokozatosan csodákat lehet elérni, a belső ellenállást pedig eredményesebben lehet leküzdeni, ha mindig csak egy kicsit kell feljebb rakni a lécet. Nem kell azonnal egyórás döglesztő edzésre menni a fitness-díszpintyek közé. Lehet egy fél órát sétálni, vagy otthon kalimpálni ugyanennyit. Ha kitartóan nyomatjuk, elkerülhetetlen a fejlődés. A komfortzónánk pedig észrevétlenül kiterjeszkedik. Már nem akkora erőfeszítés elmenni edzésre. Később simán végigcsináljuk, amit el se tudtunk volna magunkról képzelni. Pár hónap alatt bámulatosan fejlődünk, pedig sose léptük át a komfortzónánk külső határát.

A munkában is megtapasztalhatjuk, hogy az irreálisnak érzett célok, vagy olyan gondolkodás, amire a másik fél még nincs készen, egyértelműen demotiválóak az illető számára. Tiltakozást, ellenkezést, szabotálást váltanak ki. Sokan ilyenkor magas lóról beszélve felhívják a másik figyelmét arra, hogy amott történnek majd a csodák a túloldalon. Szerintem nem ez a célravezető. Lépésről lépésre érdemes közelíteni, olyan ugrásokkal, ami a másik felet a komfortzóna széle felé tereli, de nem stresszeljük rögtön olyannal, ami számára túl sok vagy túl korai.

Nem akarom azt állítani, hogy alkalmanként nem működik a mély vízbe dobás, igenis működhet. De ne gondoljuk, hogy mindig, minden helyzetben, mindenkivel ez a célravezető, bármilyen meggyőzőnek is néz ki egy ábra.