Továbblendülés a panaszkodás kátyújából

Létezik egy tevékenység, ami ha sportág lenne, nem okozna különösebb gondot összeállítani belőle egy ütőképes válogatottat bármely világversenyre. Már néha az az érzésem, hogy kifejezetten szeretnek az emberek verbálisan dagonyázni az őket ért kellemetlenségek mocsarában, újra és újra átélve a tehetetlenség érzésének fojtogató szorítását. A felemlegetett panaszok egyébként széles skálán mozognak. Az egyik végponton azok vannak, amelyekkel ellen még csak meg sem próbáltak fellépni, pedig könnyen lehet, hogy egy egyszerű kérdéssel vagy némi határozottsággal megoldást lehetne találni. A másik véglethez pedig azok tartoznak, amelyeken egész biztosan nem fognak tudni változtatni, mondjuk más emberek alapvető személyiségvonásai, vagy egy cégnél a tulajdonos/külföldi felettesek személye. Lehet rajta hosszasan rugózni, a hét minden napján morgolódni miatta, de változás attól nem fog történni.

Azoktól az emberektől, akikkel nekem van dolgom jellemzően a munkám során (vezetők, valamint olyan tehetséges munkatársak, akikbe a cég értelmét látja invesztálni), elvárható, hogy panaszkodás helyett konstruktívabb módon közelítsenek meg egy-egy problémát, amit megtapasztalnak. Mivel feszültséggel és negatív érzésekkel telítődve nem nagyon tudunk értelmesen gondolkodni, mindig teret szoktam adni egy darabig annak, hogy beszélgetőpartnerem kiengedje magából a gőzt. Az esetek jelentős részében utána magától rájön az illető, hogy itt az ideje annak, hogy a társalgást valami előremutatóbb mederben folytassuk. Az is megesik azonban, hogy meg kell állítani a ventilálás orkánját. Az a klasszikus filmes jelenet van előttem, amikor az ítéletidőben rohan a főhős az üvöltő szörnyeteg elől, mi pedig kinyitjuk a házunk ajtaját, kabátjánál fogva egy határozott mozdulattal berántjuk a delikvenst, majd az ajtó visszacsapódása síri csendet eredményez a vad csatazaj után.

No ebben a pillanatban kezdjük el mérlegelni, hogy mennyi mozgástere van emberünknek az adott kérdésben. Kiderülhet, hogy tulajdonképpen rajta múlik, hogy miként reagál. Mire mond igent és mire nemet. Meghúzza-e a határait. Vesz-e egy nagy levegőt, és szóvá teszi-e a problémáját, amit eddig még sose tett meg. Más esetekben teljes mértékben kontrollálni ugyan nem tudja az eseményeket, de befolyásolni, hatást gyakorolni, próbálkozni abszolút lehetséges. Sőt, ha nem sikerül elsőre, akkor meg lehet ismételni a dolgot, kétszer, háromszor, tízszer, ötvenszer. Nyilván attól függ, hogy mennyire fontos az ügy, mekkora erőfeszítést ér meg neki. Végül pedig ott vannak azok a témák, amelyeken igen kevés eséllyel fog tudni változtatni. Itt fel kell tenni a kérdést, hogy tud-e velük együtt élni, képes-e vezetőként képviselni a céget és a tulajdonos(oka)t, azt is beleértve, amire panaszkodik és igen valószínűtlen a megreformálása. Mindig ott áll előttünk a lehetőség, hogy felálljunk, és azt mondjuk, hogy én ezt így nem akarom csinálni. Ha viszont nem “show stopper” a dolog, akkor abba kell hagyni a rajtuk való rágózást. Érdekes egyébként, hogy kifejezetten értelmes, proaktív vezetőknek sem feltétlenül egyszerű leszokniuk a pampogásról, főleg amikor a történések bőségesen szolgáltatnak rá okot. De már az is nagy előrelépés, ha egyre gyorsabban sikerül továbblendülniük abból a kátyúból.

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvemet!

Első négy, vezetésről szóló e-könyvemhez a menüből elérhető letöltési oldalakról tudsz hozzájutni, ugyancsak ingyenesen.