2019. január 10., csütörtök

Ami csak nekem jó, az nem fenntartható

Félreértés ne essék, nem a budipapírra gondolok, nem a zenehallgatásra vagy az olvasásra, semmi effélére. Életünk során rengeteg olyan terület van, ahol másokat is érint, amit teszünk vagy nem teszünk, amilyen preferenciáink, igényeink és érdekeink vannak. Egy darabig el lehet billenteni az egyensúlyt, másoktól elvárni, hogy alkalmazkodjanak, fogadják el a velünk való együttműködés kereteit olyannak, amilyennek mi szeretnénk. Előbb-utóbb azonban a másik ezt meg fogja elégelni: elkedvetlenedik, motivációt veszt, szembeszegül, fellázad, továbbáll, vagy ha ezekre nincs ereje, akkor lemerül, kiég. Mindezeket a reakciókat ugyanúgy lehet egyéni és szervezeti szinten, sőt akár még szélesebb körben is értelmezni.


Itt is, mint sok más témában, a kényes egyensúlyt kell megtalálnunk. Természetesen vannak jogos igényeink, érdekeink, preferenciáink. A legnagyobb művészet abban rejlik, hogy a számunkra fontos emberekkel, beleértve magánéletünk és munkahelyi kapcsolataink szereplőit, miként sikerül úgy lavírozni, hogy mindenki jó érzéssel tudjon áldozatot hozni a másikért, és ebben a kölcsönösség kitapintható legyen.

Nemrég olvastam egy fiatal munkavállaló tollából egy cikket a LinkedIn-en, közel százezer kedveléssel. Azt feszegette, hogy miért hagyják ott a fiatalok a vezetőiket, és ezáltal a munkahelyüket. Több dolog is felmerült, de az egyik, ami megmaradt bennem, hogy önmagában sem az nem lelkesíti a fiatalokat, hogy magasabb legyen a profitja a cégnek, sem az, hogy a következő Mercijét megvehesse a felettesük. A másik emlékezetes tétel pedig az volt, hogy igenis igényük van rá, hogy egyénként és ne darab-darabként tekintsenek rájuk, és kezeljék őket. A jelenlegi gazdasági és mobilitási környezetben, leszámítva a leszakadó országokat, nincsenek odabetonozva a fiatalok az állásokhoz, nincsenek rákényszerítve, hogy összeszorított foggal viseljék azt, ami valaki másnak jó, de nekik nem jó. Hozzá kell szoknia a cégeknek és a vezetőknek is, hogy fair, kiegyensúlyozott “üzletet” kell kötni a munkatársakkal. Ebben sok minden benne van a jövedelmen kívül: mennyire értelmes és érdekes munkát kell végezni, hogyan viselkednek/beszélnek velünk a mindennapokban, mennyire passzolnak a cégkultúrába és a csapatba, van-e lehetőségük használni az erősségeiket, tudnak-e tanulni/fejlődni, ezáltal értékesebbé válni, satöbbi.

Szerencsére egyre többször találkozom azzal, akár hazai vállalkozóknál, akár leányvállalatok vezetőinél, hogy igenis egyénekben gondolkodnak. Tudják, hogy hosszú távon csak akkor fenntartható a kapcsolat, ha nem csak kérnek, hanem adnak is. És hogy mikor mit kell adni, az rendkívül személyfüggő, ráadásul időben folyamatosan változik. Az emberek más tudás- és tapasztalati szintre jutnak, előrelépnek önismeretben, újabb életszakaszokba kerülnek, ami sorra dobja fel az eltérő szükségleteket vagy rendezi át a súlypontokat. Ezekre akkor tud egy vezető, sőt adott esetben egy menedzsment csapat jól reagálni, ha rendszeres a kommunikáció a kollégákkal, nem csak operatív ügyekről, hanem magáról az emberről is.

Nem nagyon tudok jobb módját a lojalitás erősítésének és a motiváció fenntartásának, mint alkalmanként figyelmesen meghallgatni a kollégákat, majd pedig a preferenciákat, amennyire lehet, összeszinkronizálni a lehetőségekkel. Nem feltétlenül kell nagy dolgokra gondolni, akár a napi feladatokhoz is kötődhetnek. Ennek persze az is része lehet, hogy amire nincs mód, azt is közöljük. Sok mindenre viszont lehet módot keresni, ha egy kicsit megerőltetjük magunkat.

Ezt az írást is egy olyan beszélgetés ihlette, amikor engem hallgattak meg figyelmesen, és azután szinkronizáltuk össze a többoldalú preferenciákat és igényeket. Nagyon sok erőt és biztonságérzetet lehet az ilyen alkalmakból meríteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése