2018. szeptember 25., kedd

Vezetői tudatosság, érzelmi intelligencia, neuroscience, satöbbi

Magam is tapasztalom, mint sokan mások, akik jelentős energiát invesztálnak a tanulásba, hogy minél többet olvasok és tájékozódok, annál tisztábban látom, hogy lószart se tudok. Annyi a fény az alagút végén, hogy a különféle irányokból leszűrt okosságok azért szerencsére konvergálnak, egymást megerősítik, összekötik a szálakat. A viszonylag újabb keletű tudományok, mint például az idegtudomány (neuroscience), a pozitív pszichológia és a viselkedéstudomány (behavioral science) megállapításai, akár kutatási/kísérleti bizonyítékok alapján, akár a technológia által segítve (pl.: fMRI) kerülnek napvilágra, rendre megerősítik a korábban már valaki által leírt gondolatokat az emberi működésről vagy a vezetésről.


Amikor, vagy egy évtizede elkezdtem arra fókuszálni, hogy miként tudom segíteni a vezetőket a tudatosabb működésben, először személyes tanítással, aztán nem sokkal később különféle irományokkal, abból indultam ki, hogy rengeteg tudnivaló könnyedén elérhető a vezetői ismeretek köréből, mégsem jellemző ezek széleskörű elterjedtsége a gyakorlatban. Üdítő kivétel volt, aki szakszerűen menedzselte a munkatársait - figyeltem meg a megelőző tíz évben. Ha nem zsigerből reagálunk vagy kezeljük a helyzeteket, hanem figyelembe vesszük azokat a tudnivalókat, amiket már előttünk kitaláltak, kipróbáltak, kutatásokkal megerősítettek, összességében ügyesebben és eredményesebben fogunk muzsikálni vezetői szerepünkben. Később még egy fontos tudásterület hangosodott fel mellé számomra: amit magunkról tudunk, amiben adottságaink, erősségeink vannak, és amiben nincsenek, a viszonylag tartós személyiségdiszpozícióink, értékrendünk, preferenciáink és céljaink, amelyek ismerete ugyancsak szükséges, hogy azokat tudatosan figyelembe véve minél többet jól érezhessük magunkat a bőrünkben, és hatékonyan boldoguljunk a mindennapokban.

Stephen Covey több mint húsz éve írta le, hogy szabad akaratunk abban a résben (gap) található, ami a bennünket ért impulzus és a reakciónk között található. Számomra elsősorban az jelentette a tudatosságot, hogy képesek vagyunk megállni, és nem az ösztönös reakciót választani (bezabálni, leüvölteni, tarkón csapni szívlapáttal, elkerülni a konfliktust, visszahúzódni a csigaházba, halogatni, értékteremtés helyett passzívan bambulni a képernyőre, stb.). Goleman az érzelmi intelligenciáról írva arra világított rá, hogy az életbeli sikerességet sokkal inkább előrejelzi, mint az IQ vagy az iskolai eredményesség. Miről is szól a Goleman által leírt öt fő területe az érzelmi intelligenciának? Hogy felismerjük a saját pillanatnyi érzéseinket, azokat képesek vagyunk kontrollálni, alkalmasak vagyunk az önmotivációra (hiszen ismerjük saját értékeinket, képességeinket, preferenciáinkat), másokra ténylegesen odafigyelve be tudjuk azonosítani az érzéseiket, majd pedig ugyancsak meg tudunk állni egy pillanatra, hogy azokra konstruktívan reagálhassunk. Tehát tudatosságot vinni a rendszerbe, legalábbis mindaddig, amíg a sok gyakorlástól nem válik automatikussá a dolog (a szerencséseknek ez eleve adottságuk, így nem kell sok erőfeszítés hozzá).

A pozitív pszichológia különféle területei pedig azért koncentrálnak az egyén tartós pozitív személyiségvonásaira, adottságaira és erősségeire, hogy ezeket tudatosan figyelembe véve minél több időt tölthessünk olyan feladatokkal, amelyekben egyszerre vagyunk külső megerősítés szerint is jók, és töltenek el pozitív érzésekkel. Jó eséllyel még a Csíkszentmihályi által leírt flow állapotot is gyakrabban fogjuk átélni.

Daniel Kahnemann, közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Gyors és lassú gondolkodás című könyvében részletesen fejtegeti, hogy kétféle gondolkodásra képes az agyunk, és bár nincs egy-egy konkrét és kizárólagos szerve az egyiknek és a másiknak az agyban, a gyors és ösztönös gondolkodásunk forrása, a nem tudatos szupercomputerünk elsősorban a “hüllőagyunk”, az agy korábban kifejlődött “lenti” része, míg az akaratlagos gondolkodás, az ösztönös reakciók feletti kontroll a “fenti’ homloklebenyi részről (prefrontal cortex) érkezik. Nem törekszem halálpontos leírásra, de kábé ez a lényeg. El tudod képzelni, milyen elsöprő erejű az előbbinek az érzelmekkel megfűszerezett hatása, és milyen gyenge kis fegyverzettel próbálja mindezt kordában tartani a lassú, kis teljesítményű, egyszerre egy dologra koncentrálni képes, hamar lemerülő elemmel felszerelt kognitív masinánk ott a bucink felső-elülső részén. Nem csoda hát, hogy igen nagy kihívás számunkra a tudatos és akaratlagos felülkerekedés az ösztönös vagy a tanult, de mélyen bevésődött reakciókon, viselkedési opciókon. Nagyon nem tanácsos azonban azt hinni, hogy az “ösztönénünk”, ahogy egy másik nagy spíler nevezte a dolgot jóval korábban és fMRI nélkül, ne tenne folyamatosan nagyszerű szolgálatot nekünk. Bár alkalmanként átver bennünket az agyunk (lásd a megismerési torzítások arzenálját), egy csomó mindent a tudatos szint alatt monitoroz, vezérel, megtanul, kiszámít, felmér, értékel, és mindazt, amit már jól begyakoroltunk, automata üzemmódban kiváló minőségben elvégezteti velünk.

Itt van tehát a tudatos működésnek egy következő szintje és lehetősége, amikor azt is képesek vagyunk megválasztani, hogy adott esetben bizony vegyük elő az akaratlagos, logikus, elemző gondolkodási képességünket, legyen az bármennyire limitált, vagy pont ellenkezőleg, bízzuk rá magunkat a testünkre, és ne próbáljuk egy sportverseny közepén technikát csiszolni, zenélés közben a következő hang helyére összpontosítani, vagy kiszámolni, hogy miként tudunk párhuzamos parkolásnál betolatni egy szűk helyre. Az is ide tartozik, hogy vezetőként milyen esetekben hallgassunk az intuíciónkra, megérzéseinkre, hetedik érzékünkre, Isteni sugallatra, kinek melyik szokott rendelkezésére állni. És hogy mikor vigyázzunk, mert egy kognitív torzítás éppen becsapni készül bennünket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése