2018. május 24., csütörtök

Sajnos gyakori a félelemvezérelt viselkedés a vezetőknél

Sok szó esik arról, hogy az embereket mivel lehet motiválni, mi húzódik meg a cselekvés vagy éppen a nem cselekvés mögött. Nem nagyon hallottam még vezetőt büszkélkedni azzal kapcsolatban, hogy ő bizony félelemből nem tesz meg valamit, vagy ugyanez a hajtóerő készteti egy-egy szituációban a részéről tapasztalható viselkedésre. Pedig igen gyakran a félelem húzódik meg a háttérben. Íme néhány példa:


Félelem a felettestől

Ez sokféleképpen megnyilvánulhat: nem mer őszintén véleményt formálni vagy visszajelzést adni a főnökének, nem képes neki nemet mondani, a felettestől kapott feladatok azonnal felrúgják a saját prioritási listáját, a saját csapatát is úgy ugráltatja, ahogy a vezetője fütyül, stb. Az esetek jelentős részében egyébként ezek a félelmek nem indokoltak, de legalábbis a mértékük mindenképp eltúlzott. Csak a legtuskóbb főnökökre igaz, hogy az ellenvélemény kinyilvánítása a közvetlen beosztottaik pozícióját fenyegetné. Egy magabiztos és határozott felső vezető többnyire értékeli, ha nem Bólogató Jánosokkal van körülvéve, hanem olyan menedzserekkel, akik képesek a területük érdekeit képviselni, felhívni a figyelmet a problémákra és a kockázatokra, továbbá a saját időgazdálkodásukat is meg tudják védeni.

Félelem a népszerűtlenségtől

A vezetők egy része nem szereti felvállalni a konfliktusokat, inkább hosszasan tűr, amíg aztán végül fel nem robban. Ezért tolerálnak éveken keresztül olyan embereket a csapatukban, akik rombolják a hangulatot, és a többiek kedvét is elveszik, nemcsak a munkától, hanem az élettől is. Hasonló okokból nem vállalják fel, ha keresztül kell vinni egy olyan intézkedést az általuk irányított szervezeti egységen, ami nem arat osztatlan sikert. Pedig be kell látni, hogy a vezetői munka alkalmanként ilyenekkel is jár, úgyhogy a hatékonyság és az eredményesség érdekében muszáj leküzdeni az efféle félelmeket.

Félelem a munkatársak elvesztésétől

Nem csak az ilyen munkaerő-hiányos időkben tapasztalható ez a jelenség, hanem akkor is, amikor kellemesebb szelek fújnak a toborzás területén. Mivel mindenképp macerás egy tapasztalt dolgozót pótolni, az új munkatársat betanítani és a csapatba integrálni, inkább szemet hunynak például a teljesítményproblémák felett, vagy nagyon óvatosan próbálják közölni, ha valamivel nem elégedettek. Tartanak tőle, hogy a kolléga megsértődik és továbbáll.

Félelem az információk megosztásától

Bár sokat javult a helyzet szerintem az utóbbi évtizedben, és már kevésbé jellemző a vállalatokra az általános titkolózás, még mindig számos vezető tart attól, hogy a kollégáit képbe hozza a terület és a szervezet legfontosabb teljesítménymutatóival, jövőbeli terveivel, elképzeléseivel kapcsolatban. Pedig enélkül nehezen várható el, hogy a munkatársak felelősséget vállaljanak, önállóan tevékenykedjenek, és a saját területükön értelmes döntéseket hozzanak.


Megdöbbentően gyakran találkozom a jelenséggel, hogy egy vezető kerek szemmel rácsodálkozik arra az opcióra, hogy akár a felettesének, akár a beosztottjának meg kellene mondania, ha valamely viselkedését vagy működésmódját helyteleníti. “Tényleg mondjam meg neki?” - teszik fel a kérdést. “Tényleg.” - hangzik az egyszerű válasz. Sőt, szerintem nem is viselkedik vezetőként, aki fel-le-oldalra nem érvényesíti a saját és a csapata/területe érdekeit, aki nem vállalja fel a szakmai meggyőződésének képviseletét, aki nem tájékoztatja a kollégáit az elért eredményekről, vagy aki nem beszél a munkatársainak a jövőbeli elképzelésekről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése