2017. november 28., kedd

Két életed van, de hogy érheted el a másodikat?

Felettébb szellemesnek tartottam a következő idézetet egy Tom Hiddleston nevű angol színésztől: “Mindenkinek két élete van. A második akkor kezdődik, amikor rájövünk, hogy csak egy van.” Napok óta forgatom a fejemben, azon töprengve, hogy miként tudnék hozzá csatlakozni. És amin eleget morfondírozunk, az valami gondolatot csak ébreszt. Lőn.

Azoktól eltekintve, akik evilági életükben nem érik el a másodikat, vagy esetleg már egyből oda érkeztek meg, az emberek tapasztalataim szerint a két irányból juthatnak el erre az inflexiós pontra. Felettébb érdekes, hogy a gyógyír tulajdonképpen mindkét esetben ugyanaz lesz.


Az egyik a jellemzően sikeres, eredményes emberek halmaza, akik az első életükben igyekeztek mindenkinek, de legalábbis sok mindenkinek megfelelni. Jól teljesítettek, alkalmazkodtak, engedtek a csoportnyomásnak, megfeleltek a társadalmi elvárásoknak, feljutottak a szükségletpiramis negyedik szintjére. Aztán egy ponton rájöttek arra (gyakran valami büdös nagy pofán verés hatására), hogy nem tudnak, és a jövőben nem is akarnak mindenkinek megfelelni. Gondosan kiválogatják, hogy az életük második felében kinek és minek igen, és nagyobb szerepet kap a saját elveiknek, valós értékeiknek és preferenciáiknak történő megfelelés is.

A másik irány pedig azoké, akik az első életükben végképp nem szándékoztak senkinek megfelelni. Pont beleszartak a társadalmi konvenciókba, ellenálltak a csoportnyomásnak, és olyan személyek sem voltak az életükben, akiknek bizonyítani szerettek volna. Saját ambícióik sem hajtották őket különösebb teljesítmény felé. Na, nekik is alkalmasint tele lehet a hócipőjük saját magukkal, az el nem ért eredményekkel, és az így megteremtett életminőségükkel. Mivel a képességeik alapján tudják, hogy többre hivatottak, megrázzák magukat, elkezdenek valamire összpontosítani, és abban szépen felépítik magukat a második életükre.

A megoldás, a varázsszérum tehát ugyanaz: fókuszálni. Vagy sok mindenből a néhány legfontosabbra, vagy a nagy semmiből valamire.

Szóval ha összeszámolom, tulajdonképpen négyféle ember van, fejenként egy élettel, ami vagy marad is egy, vagy kettő lesz. Remélem érthető.

3 megjegyzés:

  1. Lehet így sematizálni és persze dramatizálni is a hatás kedvéért. Ezzel a végtelenül egyszerű megközelítéssel nem az érthetőség a probléma, hanem az, hogy környezetemben senkire nem alkalmazható. Mert "szerencsére" nem négyféle ember van, hanem annyiféle, ahányan vagyunk. Az emberek által kialakított globális társadalmi értékrend torzulását tükrözi az, hogy besorolja az embereket a senkik, a valakik, és a vékonyodó középosztály (futottak még) kategóriákba. Csakhogy akik a mai civilizációban nem sikeresek, azok nem "senki"-k és "semmi"-k, és akik sikeresek, azok sem "valaki"-k. A nem sikeresek és a sikeresek mentális egészségére gondolva, nem látok közte túl nagy különbséget. Ami látható küönbség, hogy a sikeresen alkalmazkodók életkilátásai jobbak a kevésbé jól, vagy nem alkalmazkodóktól. Talán ezt ismeri fel az értékrenden kívül próbálkoző öntörvényű, vagy a civilizációs rend ellen szélmalomharcban álló egyéni útkereső az élete derekán, és beáll a modern rabszolgatartó rendszerbe az "érték" termelők közé, amit a piac, vagy az "értékelők" hamarosan túlélési esély növeléssel jutalmaznak.

    VálaszTörlés
  2. Kétféle ember van, aki szerint kétféle ember van, és aki szerint nem. :-D

    (A bejegyzés nyomokban iróniát tartalmaz.) :-)

    VálaszTörlés