2016. január 18., hétfő

Kerékpározni jó. De miért nem jó szobabiciklizni?

Miért van az, hogy lelkesen és örömmel megyek akár több órát is kerékpározni, a szobabiciklire pedig alig bírom rávenni magam, és az első perctől az utolsóig azt várom, hogy mikor fog végre letelni? Talán még a munka világában is hasznosítható lesz a válasz, ha megtalálom. A célokat és az oda vezető utat kezdtem el fejben vizsgálgatni.

Mindkét tevékenységnek van "értelme" (meaning): sportosabb, erősebb, egészségesebb lesz tőle az ember, a mozgás endorfint szabadít fel (boldogabbak leszünk), elősegíti az anyagcserét, jóleső fáradtságérzettel ajándékoz meg a végén. A kívánt jövőkép is hasonlóan attraktív lehet, attól függően, hogy éppen mit talál az ember vonzónak saját maga számára: fogyás, állóképesség javítása, kiemelkedő teljesítmény elérése, önmaga vagy mások legyőzése, stb. Itt tehát nem nagyon látok különbséget.


Markáns eltérés van azonban a tevékenység kézzelfogható céljában. Míg az egyik esetben csak csak azt várja az ember, hogy mikor telik le a napi penzum, darál a mókuskerékben, a kültéri biciklizésnek van egy úti célja, ahova el akarunk jutni, és ahonnan vissza kell térni. Nem az időt számoljuk vissza, hanem ez a cél lebeg a szemünk előtt. A visszafelé vezető úton, vagy egy körút esetén pedig nem is nagyon van választásunk: muszáj teljesíteni a célt és hazatekerni.

Hogyan tudunk mégis motivációt nyerni a szobabiciklin, hogy ne legyen olyan rettentő unalmas? Például rövidebb részcélokat határozunk meg magunknak, a sebesség, az idő és az áttétel kombinációival. Mások pedig olvasnak vagy tévét néznek, teljesen kivonva az agyukat a programból.

A másik jelentős differencia a tevékenység körülményeiben érhető tetten. A szobában állandó és ingerszegény a környezet, sem az érzékeink, sem a figyelmünk, sem egyéb készségeink nincsenek igénybe véve. Csak a puszta izomerőnk, ami tekeri a pedált. Az utcán közlekednünk kell, éberségre van szükség, egyensúlyozunk, kerülgetünk, sok szépet és érdekeset látunk, élvezzük a természet vagy az épített környezet szépségeit. Jó érzés, ahogy a suhanunk.

Mit tanított nekem ez az elmélkedés a tevékenységekről általában, így a munkáról is? Azt, hogy az emberek kedvét többféle alkotóelem együttese hozza meg még ahhoz a munkához, amit egyébként szívesen végez. Nem elég, ha értelme van, és ha vonzó a jövőkép. Belátható időre vonatkozó, konkrét, elérhető célokat kell megfogalmazni, azokat pedig részcélokra bontani, hogy a mindennapokban is meglegyen a cselekvéshez szükséges üzemanyag. Muszáj, hogy a napi munka ne lélektelen tekerés legyen. Ha az adott tevékenység során csak egy-egy részkészségünket használjuk, ha a környezet egyhangú, unalmas vagy kellemetlen, az már önmagában is kedvünket szegi, hiába a magasztos célok.

Emberek vezetőjeként érdemes ezen egy kicsit törni a fejünket. Megvan-e minden alkotóelem ahhoz, hogy a kollégák szívesen töltsék idejüket a munkahelyen? Értik-e mit és miért csinálunk? Látják-e hova tartunk? El tudják-e ebben helyezni a saját szerepüket és felelősségüket? Motiváló, inspiráló-e az emberi és fizikai környezetük? Képben vannak-e azzal egyáltalán, hogy nekik mi fontos? Mert persze helyettük senki nem lehet motivált.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése