2015. április 20., hétfő

Sajnos mindenki "született tanácsadó"

Minden vezetőképző tréningcsoportomban elvégzünk egy feladatot, ahol a résztvevők párokban dolgoznak, és tíz percen keresztül ténylegesen oda kell figyelniük a beszélgetőpartnerük által ismertetett problémára, anélkül, hogy belekérdeznének vagy beleokoskodnának a mondandójába. Mindössze annyit tehetnek, hogy alkalmanként összefoglalják, amit megértettek a hallottakból, azaz értő figyelmet gyakorolhatnak. A résztvevők többsége az eső ilyen alkalommal úgy érzi, mintha a fél karját levágtam volna baltával, amikor tíz percen keresztül megfosztom őket a tanácsadás lehetőségétől. A hétköznapi társalgásokba belehallgatva is igencsak jellemző, hogy az emberek gazdagon osztják egymásnak az észt, függetlenül attól, hogy mennyi tudással vagy tapasztalattal bírnak az adott kérdésben, vagy épp ők maguk milyen sikerrel egyengetik saját útjukat.


Tipikus feltételezés, hogy azért beszélnek hozzánk mások, mert szükségük van a tanácsainkra, kíváncsiak rá, mit tennénk a helyükben, vagy azt szeretnék megtudni, milyen hasonló élményeink voltak a múltban. Pedig könnyen lehet, hogy csak ki akarják önteni a lelküket, vagy valami más szándékkal osztják meg velünk a gondolataikat. Abból tudjuk, hogy nem kéretlenül adunk tanácsot, ha efféléket kérdeznek tőlünk: "Mit javasolsz?" "Mit tennél a helyemben?" "Voltál már ilyen helyzetben?"

A Cornell Egyetem két professzoráról Dunning-Kruger hatásnak nevezik azt a jelenséget, mely szerint a kevéssé tájékozott vagy képzett személyek jellemzően túlértékelik saját képességeiket az adott területen. Korábban Konfucius, Socrates és Darwin is megfogalmazta valamilyen formában, hogy a tudatlanság magabiztossá tesz, míg a tapasztalattal, ismeretekkel és szélesebb látókörrel rendelkező emberek megnyilatkozásaiban több a kérdőjel. Számos tanulmány igazolta egyébként (szövegértés, érvelési képesség, humorérzék, nyelvtani ismeretek, sakk, tenisz, autóvezetés, stb. területén), hogy az amatőrök magabiztosabbak a szakértőknél. A túltengő önbizalom pedig abban ölt testet, hogy megmondják mindenkinek a frankót.

Dunning és Kruger kutatásait egyébként egy bankrabló esete inspirálta, aki citromlével vonta be az arcát, annak reményében, hogy a biztonsági kamerákon nem lesz felismerhető, mivel a citrom láthatatlan tintaként is használható. :-)

Tapasztaltaim szerint azonban az emberi lények génjeikben hordozzák a védelmi reakciót más emberi lények született tanácsadói megnyilvánulásaira, hiszen bármiféle kéretlen javaslatot zsigerből el is utasítanak. Aki ezt a jelenséget még nem figyelte meg, próbálja ki, hogy tanácsot ad a soron következő beszélgetőtársának. Garantálom, hogy a másik fél tízből kilencszer kapásból meg fogja magyarázni, hogy miért nem megfelelő számára a javaslat.

Mit érdemes tenni ehelyett? Hát azt, hogy fogjuk be a szánkat, ha hozzánk beszélnek, néha mondjuk vissza, hogy mit értettünk meg az elhangzottakból, és várjuk ki, vagy akár kérdezzük meg, hogy mit várnak tőlünk reakcióként! Természetesen már lehet is kezdeni ágálni kéretlen javaslatom ellen, amit minden bizonnyal azért merészeltem tenni, mert e témában kompetensebbnek ítéltem magam annál, mint amilyen vagyok. :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése