Thomas Gordon még az 1970-es években ismertette kapcsolati filozófiáját, mely széles körben elterjedt a világban, sőt még Nobel békedíjra is jelölték az emberi együttműködésre gyakorolt pozitív hatása miatt. Két dolog sarkallt ennek a bejegyzésnek a megírására: egyrészt jó lenne, ha közel 40 év után minél többen érdeklődnének újra a téma iránt (ránk férne), másrészt a szülőknek és a tanároknak szóló írása ismét megjelent, elérhető (Parent Effectiveness Training, Teachers Effectiveness Training).
Persze én is hallottam már régebben róla és gondolatairól, de tavaly év végén volt szerencsém meghallgatni F. Várkonyi Zsuzsa előadását, aki fordította és népszerűsítette Gordont az utóbbi évtizedekben Magyarországon, ami arra inspirált, hogy gyorsan olvassam el valamelyik könyvét.
Nyílván egyszerűsítek, de szerintem három fő üzenete van Gordonnak:
I. Ha a másik félnek van problémája, legyen az gyerek, tanítvány vagy beosztott, legjobban tesszük, ha igyekszünk meghallgatni, odafigyelni rá. Ez szinte varázserőként hat, mivel a másik embert afelé tereli, hogy fejlődjön, önállóbbá váljon a problémamegoldásban. Paradoxonnak tűnhet, de ha már elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, máris hajlandó leszek elmozdulni erről a pontról. Ezt az odafigyelést, elfogadást tehetjük passzívan, akár szavak nélkül, gesztusokkal, bólogatással, csenddel, akár a megértés rövid konstatálásával (igen, értem, ühüm, stb.). Még jobb, ha értő figyelmet alkalmazunk (active listening), melynek során megpróbáljuk megérteni, mit érez a beszélgetőpartnerünk, mit jelent az üzenete, majd ezt saját szavainkkal megfogalmazzuk és visszaigazoltatjuk. Saját üzenetet nem küldünk (vélemény, tanács, stb.) Mindez arra ösztönzi a másikat, hogy bővebben kifejtse a problémáját, és sok esetben a megoldás önálló megtalálásához is elvezeti.
Ezzel szemben általában hajlamosak vagyunk közléssorompókat alkalmazni, ami (sokszor végleg) megakasztja a beszélgetést. Ilyenek többek között az utasítás, fenyegetés, prédikálás, tanács, megoldási javaslatok, kioktatás, kritizálás, ítélkezés, értelmezés, diagnosztizálás, vizsgálódás, faggatózás, vagy a humorizálás. A fentiekkel ellentétben, ilyen esetben már csak azért se lesznek hajlandóak elfogadni az álláspontomat, vagy proaktívan dolgozni a megoldáson. Döbbenetes egyébként, hogyha az ember elkezdi kívülről figyelni a saját odafigyelését, milyen kiábrándító eredményekre jut. Figyelés helyett vagy tanácsokat osztogatunk kéretlenül, vagy alig várjuk, hogy elmondhassunk valamit a saját életünkből, ami erről eszünkbe jut (Igen, én is; Igen, én se; Nálunk a cégnél…)
II. Ha nekem van problémám valakivel, akkor érdemes un. én-üzeneteket használni te-üzenet helyett, mert az emberek így szívesebben változtatnak viselkedésükön. Ha közlöm a munkatársammal, hogy nagyon kellemetlenül érintett a mai késése, mert a tőle várt információk hiányában felkészületlenül kellett bemennem egy tárgyalásra, akkor esélyesebb, hogy következőleg figyelembe vesz, mintha a fejéhez vágom, hogy totál megbízhatatlan, akire sose lehet számítani.
III. Gordon azt javasolja, hogy lehetőség szerint lépjünk ki a győztes-vesztes konfliktus-megoldási sémából, és alkalmazzuk a győztes-győztes megközelítést. A hat lépés, amit javasol, elég kézenfekvőnek tűnik: fogalmazzuk meg a konfliktust, gyűjtsünk ötleteket a megoldáshoz, mérlegeljük a javaslatokat, döntés a kölcsönösen elfogadható legjobb javaslat mellett, készítsük elő a gyakorlati lebonyolítást, majd utólag értékeljük, hogyan sikerült.
Nyílván ez a megközelítés adja magát, ha a két fél között egyformák az erőviszonyok (és még ekkor is jellemző az emberekre, hogy erőszakosan vagy alávetően állnak hozzá). Nagyobb kihívás ezt alkalmazni, ha a pozíciónkból adódóan hatalmi szóval is dönthetnénk: vezetőként, tanárként, szülőként. Tehát itt a mi felelősségünk, hogy a kapcsolat építése érdekében és rombolása helyett vegyünk erőt magunkon és tegyünk javaslatot az ilyen típusú problémamegoldásra. De aztán a folyamat során se térjünk vissza az erő alkalmazására, mert onnantól örökre hitelét veszti ez a módszer.
Próbáltam nagyon zanzásítani; remélem sikerült felkelteni az érdeklődést az olvasáshoz. Kíváncsi lennék, hogy van-e valakinek olyan idevágó személyes története, amit szívesen megoszt. Én például többször voltam eredményes a kétéves gyermekemnél az én-üzenetekkel, mint hatalmi szóval, amire leginkább a további makacskodás a reakció, még ebben az igen aránytalan erőtérben is...
Persze én is hallottam már régebben róla és gondolatairól, de tavaly év végén volt szerencsém meghallgatni F. Várkonyi Zsuzsa előadását, aki fordította és népszerűsítette Gordont az utóbbi évtizedekben Magyarországon, ami arra inspirált, hogy gyorsan olvassam el valamelyik könyvét.
Nyílván egyszerűsítek, de szerintem három fő üzenete van Gordonnak:
I. Ha a másik félnek van problémája, legyen az gyerek, tanítvány vagy beosztott, legjobban tesszük, ha igyekszünk meghallgatni, odafigyelni rá. Ez szinte varázserőként hat, mivel a másik embert afelé tereli, hogy fejlődjön, önállóbbá váljon a problémamegoldásban. Paradoxonnak tűnhet, de ha már elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, máris hajlandó leszek elmozdulni erről a pontról. Ezt az odafigyelést, elfogadást tehetjük passzívan, akár szavak nélkül, gesztusokkal, bólogatással, csenddel, akár a megértés rövid konstatálásával (igen, értem, ühüm, stb.). Még jobb, ha értő figyelmet alkalmazunk (active listening), melynek során megpróbáljuk megérteni, mit érez a beszélgetőpartnerünk, mit jelent az üzenete, majd ezt saját szavainkkal megfogalmazzuk és visszaigazoltatjuk. Saját üzenetet nem küldünk (vélemény, tanács, stb.) Mindez arra ösztönzi a másikat, hogy bővebben kifejtse a problémáját, és sok esetben a megoldás önálló megtalálásához is elvezeti.
Ezzel szemben általában hajlamosak vagyunk közléssorompókat alkalmazni, ami (sokszor végleg) megakasztja a beszélgetést. Ilyenek többek között az utasítás, fenyegetés, prédikálás, tanács, megoldási javaslatok, kioktatás, kritizálás, ítélkezés, értelmezés, diagnosztizálás, vizsgálódás, faggatózás, vagy a humorizálás. A fentiekkel ellentétben, ilyen esetben már csak azért se lesznek hajlandóak elfogadni az álláspontomat, vagy proaktívan dolgozni a megoldáson. Döbbenetes egyébként, hogyha az ember elkezdi kívülről figyelni a saját odafigyelését, milyen kiábrándító eredményekre jut. Figyelés helyett vagy tanácsokat osztogatunk kéretlenül, vagy alig várjuk, hogy elmondhassunk valamit a saját életünkből, ami erről eszünkbe jut (Igen, én is; Igen, én se; Nálunk a cégnél…)
II. Ha nekem van problémám valakivel, akkor érdemes un. én-üzeneteket használni te-üzenet helyett, mert az emberek így szívesebben változtatnak viselkedésükön. Ha közlöm a munkatársammal, hogy nagyon kellemetlenül érintett a mai késése, mert a tőle várt információk hiányában felkészületlenül kellett bemennem egy tárgyalásra, akkor esélyesebb, hogy következőleg figyelembe vesz, mintha a fejéhez vágom, hogy totál megbízhatatlan, akire sose lehet számítani.
III. Gordon azt javasolja, hogy lehetőség szerint lépjünk ki a győztes-vesztes konfliktus-megoldási sémából, és alkalmazzuk a győztes-győztes megközelítést. A hat lépés, amit javasol, elég kézenfekvőnek tűnik: fogalmazzuk meg a konfliktust, gyűjtsünk ötleteket a megoldáshoz, mérlegeljük a javaslatokat, döntés a kölcsönösen elfogadható legjobb javaslat mellett, készítsük elő a gyakorlati lebonyolítást, majd utólag értékeljük, hogyan sikerült.
Nyílván ez a megközelítés adja magát, ha a két fél között egyformák az erőviszonyok (és még ekkor is jellemző az emberekre, hogy erőszakosan vagy alávetően állnak hozzá). Nagyobb kihívás ezt alkalmazni, ha a pozíciónkból adódóan hatalmi szóval is dönthetnénk: vezetőként, tanárként, szülőként. Tehát itt a mi felelősségünk, hogy a kapcsolat építése érdekében és rombolása helyett vegyünk erőt magunkon és tegyünk javaslatot az ilyen típusú problémamegoldásra. De aztán a folyamat során se térjünk vissza az erő alkalmazására, mert onnantól örökre hitelét veszti ez a módszer.
Próbáltam nagyon zanzásítani; remélem sikerült felkelteni az érdeklődést az olvasáshoz. Kíváncsi lennék, hogy van-e valakinek olyan idevágó személyes története, amit szívesen megoszt. Én például többször voltam eredményes a kétéves gyermekemnél az én-üzenetekkel, mint hatalmi szóval, amire leginkább a további makacskodás a reakció, még ebben az igen aránytalan erőtérben is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.