2013. október 7., hétfő

Kártékony és hasznos érzelmek a vezetői munkában


A vasárnap reggeli kiflisütés közben azon morfondíroztam, hogyan is kellene állni az érzelmekhez a munkahelyen. A gondolatot a szombat esti zenei tévés tehetségkutató műsor indította el, ahol mindenkit arra buzdítottak, hogy az érzelmeit, a belső világát fejezze ki a dalokban, illetve egyeseket ennek hiánya miatt tanácsoltak el. Ez kell ugyanis ahhoz, hogy érdeklődésre tartson számot az előadás. Kevés hozzá az énektudás.

A klasszikus gondolkodás az érzelmekkel kapcsolatban a munkahelyen az, hogy a legjobb otthon hagyni őket. Senkinek nincs szüksége arra, hogy kollégája óvodásként hisztizzen, vagy akár üvöltözve, akár duzzogva rajta töltse ki azt az indulatát, ami a házastársával történt reggeli összeveszés eredményeként gyülemlett fel benne, esetleg azért ne legyen hajlandó összeállítani számunkra egy táblázatot, mert összességében kiábrándult az emberi fajból. A döntéshozatalnál is elvárás, hogy ne a hasunkra ütve, hanem logikus érvek alapján válasszunk. Az se szimpatikus, ha valaki azért preferál egy beszállítót, mert annak vezetője ugyanazt a sportot űzi, mint ő, vagy pont abba a középiskolába járt, ahol maga is koptatta a padokat. Azt gondolom, hogy teljesen érthető, miért kártékonyak az említett érzelmek a munkában. Ezeket tehát muszáj kezelni mindenkinek, leginkább önkontroll gyakorlásával. Másokat pedig vezetői visszajelzéssel, elvárások megfogalmazásával, vagy coachinggal tudunk e téren segíteni a fejlődésben.


Van azonban bőven olyan dimenzió, ahol az érzelmeknek komoly szerepe van. Egyébként sem lenne reális elvárás, hogy az emberi létezés egyik alapvető funkcióját az ébren töltött időnk több mint felében egyszerűen kikapcsoljuk. Ha a fenti zenés példát vesszük elő, rögtön látjuk, hogy a kreatív tevékenységek érzelmek nélkül igen haloványak lesznek. Az olyan munkák tehát, ahol kreativitásra tényleg szükség van, nem nélkülözhetik az érzelmeket. Ugyanez igaz bármiféle előadásra, prezentációra. Sose fogunk hatni az emberekre diavetítéssel, melynek során felolvassuk a bullet point-okat. De még ismeretet se fogunk tudni így átadni, ami meg is ragad a fejekben, mert a hallgatóság öt perc után ébren fog aludni. Aztán miként lehet elképzelni a szinte mindenütt elvárt csapatmunkát, ha az embereket nem érdekli egymás hangulata, érzései, sőt, ha nem ismerik és kedvelik egymást. Ugyanez igaz általánosságban a másik emberre való tényleges odafigyelésre. A tartalmi megértés édeskevés, ha nem tudjuk a másik személy érzéseit, szándékát, valós véleményét kiszűrni a sorok közül. Hogyan tudjuk egy jó emberünket vezetőként kibillenteni a hullámvölgyből, ha nem kísérjük figyelemmel az érzéseit?

Ha a pozitív érzelmekre gondolunk, akkor talán még egyértelműbb, mennyire szükségünk van rájuk a munkában. A lelkesedésre vagy a szenvedélyre, ami a jelentős és tartós teljesítmények, valamint az áttörések mögött áll, kevés vezető mondaná, hogy inkább hagyja otthon az illető.

A döntések tekintetében pedig az utóbbi évek kutatásai alapján elég egyértelmű, hogy a racionális döntéshozatal nagyon sok esetben csak illúzió. A döntést meghozza az érzelmi agy, aztán jellemzően racionalizálunk. Persze ez nem jelenti, hogy nem kéne elemezni és argumentálni, de ne ringassuk magunkat abban a tévhitben, hogy mindig a logika állna döntéseink mögött. Ez nagyon távol áll a valóságtól.

Nem volt célom ebben a bejegyzésben átfogó és hiánytalan elemzést adni az érzelmek munkahelyi szerepéről, inkább csak néhány példán keresztül szerettem volna rámutatni arra a kettősségre, ami szerint egyes érzelmek kifejezetten károsak, míg mások nagyon is szükségesek a munkahelyen. Így tehát a vezetőknek is van dolguk velük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.